Szerző, fotók: Marity Mira
Emlékszem, milyen volt a monszun Ázsiában. Soha és sehol nem szerettem annyira az esőt, mint Koreában. Azokat a hetekig tartó langyos és áttetsző vízfüggönyöket, amelyek mögül kikandikáltak a halványnarancs napsugarak. Az enyhet adó lágy zuhatagokat, amelyek leperegtek a rőtszínű juharfák és okkersárga páfrányfenyők levelein. A könnyed nyári záporokat, amelyek fényesre mosták az cserzett pagodák évszázados gerendáit. A könyv, ami a szívemig ért, Japánban játszódik. Asha Lemmie: Ötven szó az esőre című regénye legalább ötven fajta érzelmet és indulatot, felkavaró empátiahullámot generál az ember lelkében.
Állítólag Japánban ötven szinonimája van az esőnek. Mivel gyakran esik, így az emberek számtalan kifejezéssel tudják leírni azt az érzést, amikor megnyílnak az ég csatornái. Remek metaforája ez az élet mélységeinek és magasságainak, és egyben találó cím is, ami felhívja a figyelmet a kivételes történetre. Nehéz egyszerű summázásban összefoglalni a könyv tartalmát, mert a mondanivalója érzelmek olyan széles és ambivalens skáláját mozgatja meg, amit nem könnyű szavakba önteni. Az írónő, Asha Lemmie lenyűgöző, részleteiben kidolgozott, és egyben könyörtelen mélyportrét fest egy fiatal lányról. Nori élettörténete a II. világháború utáni Japánban kezdődik, és története magával ragadja az olvasót, és taszigálja a legnagyobb mélységekből a katartikus magasságokba. Ez az a vibráló ambivalencia, ami leginkább jellemző a könyv atmoszférájára. Érzékeny, sokrétű és körültekintő lélekelemzés, fejlődéstörténet, amelynek a befejezése meglepő és kegyetlenül őszinte.
Norit, a vegyes rasszú fiatal lányt nyolcévesen ismerjük meg. Édesanyja a tradicionális és hatalomelvű nagyszülőknél hagyja lányát, és szófogadásra szólítja fel – és ez az erkölcsi parancs végül fojtó árnyékként és a legszigorúbb elvként követi hősünket az utolsó oldalig. „Nem kérdezősködsz, nem küzdesz, nem ellenkezel.”- mondja az anyja. A lány élete szívfacsaró szenvedéstörténetként rajzolódik ki, de mögötte markánsan megjelenik az intézményesült előítéletek, a társadalmi hierarchia igazságtalansága és a kiváltságosok kegyetlensége elleni kőkemény kritika. Noriko egy japán arisztokrata és egy afroamerikai katona törvénytelen lánya, és helyzete önmagában egy konfliktusgeneráló felütés, amelyet nagyon nehéz feloldani. A lánynak nem csak saját családja negatív részrehajlásával, hanem a háború utáni Japán társadalmi sztereotípiáival is meg kell küzdenie. Az embertelen küzdelem során a fiatal és szabadelvű vad kislányból végül fegyelmezett és megbocsátó hősnő válik, de az általa fizetett árat nem szívesen fizetnénk meg.
Nori állóképessége és kitartása bámulatra méltó, élete pedig egy kíméletlen Odüsszeia. A történet mégsem pusztán a szenvedés és szomorúság narratívája, mert emellett csordultig van szépséggel és kalandokkal, rejtélyekkel és bölcsességgel. Szívszorító eposz a fájdalomról és diszkriminációról, szerelemről és veszteségről, és arról az elszakíthatatlan családi kötelékről, amely sokszor önpusztító és veszélyes is lehet. A néhol naturisztikus és impulzív jelenetek hatalmas ívű emocionális utazásra hívnak. Először fókuszálnak Nori fojtogató családi hagyományaira, a leküzdendő előítéletekre, az erkölcsi győzelmekre, és végül jellemének fejlődése mellett a végső átalakulásban csúcsosodnak ki. Ez egy ambiciózus regény, amelynek miliőjébe a szerző bensőségesen bevonja az olvasót. Kifejti a főhős minden motivációjának és aspektusának lelki oldalát, de ezzel együtt szélsőséges érzelmeket, olykor dühöt vált ki az emberből. Felfoghatjuk merész történelmi portrénak is, ahol egy nő sajátos módon győzi le az elnyomást és szabadítja fel önmagát. Eszköze pedig nem más, mint a látens ellenállás.
Amikor 1948-ban anyja elhagyja Norit, és a könyörtelen Kamiza nagyszülőkre bízza, és ezzel kezdődik a lány igazi kálváriája. A következő húsz évet csak úgy tudja túlélni, hogy az örökül hagyott „engedelmesség” vezényszót megtagadja, és újra meg újra megszegi az ígéretét. Ez az állhatatos és szelíden makacs ellenállás az, ami mélyen szerethetővé teszi a megpróbáltatásokra és magányra kárhoztatott Norikot. Bántalmazó nagyanyja gyűlöli őt, és fájdalmas bőrfehérítő kezeléseknek veti alá. Noha taníttatják, a padlásra száműzik, mert nagyszülei a látványát sem bírják elviselni. A Kamiza családot egyébként szoros szálak fűzik a császárhoz, és Nori puszta származás és bőrszíne veszélyezteti a kiváltságos birodalmi státuszukat. Nem sokkal később a lány megtudja, hogy van egy féltestvére, Akira. Ő lesz a lány első igazi barátja és hőse, ő ismerteti meg a zene csodálatos hatásával, és miatta lazítanak a nagyszülők a szigorú bánásmódon. Amikor a két (fél)testvér együtt van, azok a legmegindítóbb jelenetei a regénynek. Ám mielőtt a remény beszivárogna a történetbe, újfent kegyetlen csapás éri Norit. Lady Yuko eladja őt egy férfinak, aki elviszi egy okiya-ba. Itt gésák között kell élnie, amíg meg nem veszi a legtöbbet licitáló férfi. Ezekben a fejezetekben eltolódik az eddig megszokott perspektíva, így a lányt Kiyomi szemén keresztül látjuk, aki a gésák vezetője. Az ő realisztikus kommentjei még inkább kontúrozzák Nori rendíthetetlen jellemét és lelkierejét.
Az igazi világi kalandok most kezdődnek, és Nori számos intenzív élményt él át ebben a lebilincselő, ám néhol melodramatikus regényben. Egyszerre fogoly és nagyvilági nő – Kiotótól Tokióig, Párizstól Londonig keresi az utat, megingathatatlan belső erővel. Néha úgy éreztem, hogy az ’Ötven szó az esőre’ cím helyett sokkal találóbb lett volna az ’Ötven szó a küzdésre’ frázis. A hitelesen és gyönyörűen megírt fejezetek néha átbillennek a gátlástalan tragédiapornó kategóriájába, és jogosan érezzük méltánytalannak a kínokat. Nori ugyanis minden elképzelhető veszteségen, kínzáson és nélkülözésen átmegy – verések, bezártság, kémiai „bőrfehérítő kezelések”, rabszolgaság, nemi erőszak, családtagok elvesztése, gyász, halálközeli élmények, rasszizmus, idegengyűlölet. A regény első 70%-a csupán arról szól, hogy Nori függ és szenved a körülötte lévők kénye-kedvétől. Mindemellett tiltott szenvedélyt érez féltestvére, Akira iránt. Úgy tűnik, az író veszteséget veszteségre halmoz a főhős életében, az olvasónak pedig csak olyan attitűddel lehet ezt elfogadni, hogy mindez nagyban hozzájárul Nori jellemfejlődéséhez és felemelkedéséhez.
A regény befejezése és konzekvenciája akkor lesz megnyugtató, ha elfogadjuk, hogy Nori egész jellemét, adaptív és önfeláldozó személyiségét, illetve féltestvére iránti érzelmeit inkább csodálatra méltónak, mint szomorúnak tituláljuk. Hiszen végül a családfő szerepét felvállalva teszi azt, amit tennie kell. A látszólag destruktív és önpusztító döntések, amelyeket a főhős bánatból vagy bűntudatból hoz, a mélyen összetett motiváció és a karakternövekedés eszközei. Az Ötven szó az esőre így is megmarad egy megindító epikus történetnek, ami elgondolkodtat a tradíciókról, a család erejéről, és arról, hogy a lojalitás hogyan befolyásolja a meghozott döntéseinket és életutunkat.
https://www.libri.hu/konyv/otven-szo-az-esore.html
