Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Pár hete olvastam egy amolyan ismeretlen szerzős megosztást a Facebookon, amely lényege szerint az olvasás segít megérteni a múltat, eldönteni a jövőt. Alapvetően azt gondolom ez közhely, de azok számára, akik csak ennyit olvasnak a semminél több, arra talán elég, megértsék a tevékenység lényegét, motiválhatja őket az olvasásra. Ez az előítélet belőlem fakad, nem csupán azzal függ össze, hogy számomra fontos, szinte mindennapos tevékenység az olvasás, de azzal is, nagyon sokáig nem akartam elfogadni, hogy vannak embertársaim, akiknek ezt (is) el kell mondani. ennyi sem jut maguktól az eszükbe. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, soha ebben a vonatkozásában – múlt megértése – egyetlen könyvben/történetben ennyire aktuálisan még nem találkoztam, mint legfrissebb olvasmányélmény a Libri Kiadó gondozásában megjelent kortárs író, Suleika Jaouad: Két királyság határán című memoárjában. Pedig jómagam, az írónővel ellentéten, ami a történet meghatározó eleme, eddig soha nem voltam rákbeteg, csak szeretteim diagnózisainak áldozata.
A könyv hangulata által, ahogyan Suleika Jaouad néhány év távlatából megosztja 22 évesen diagnosztizált leukémiájából való gyógyulásának stációit más, sokkal konkrétabb jelentést kap az igaz történet, mint fogalom is. Az, ahogyan a korábban a The New York Times Magazine-ben, a Vogue-ban és az NPR-on esszéket publikáló szerző első könyvében őszintén és hitelesen tárja fel betegsége testi, és ezzel szoros összefüggésben lelki gyógyulásának mérföldköveit, és ok-okozati összefüggéseit, nem csak kivételes írói képességekre, de emberi nagyságra is utal.
A Két királyság határán krónikája a betegségnek minden érintett szempontjából, hiszen az alkotó nem csupán saját, a betegségben alapvetően megváltozott helyzetét, de közeli környezetére gyakorolt hatását is érzékelteti. Úgy ábrázolja a szeretteiben végbement lelki folyamatokat is, miközben áldozatot vállalnak érte a betegsége időszakában is, amely nem torzítja el a saját szemszögéből sem a többi szereplő belső világát. A könyvben rögzített látlelet pontos diagnosztikája az áldozattá válni és áldozatot hozni vékony határvonalának. És ezt nem csupán az ápolók, de az ápolt szempontjából is megteszi, amely sajátos perspektívát jelent. Az adott élethelyzetben, amely sok esetben inkább halálhelyzetet jelent, annak fontosságát tárja fel, a test gyógyulásának objektivitása kevés ahhoz, hogy a beteg visszataláljon a diagnózist megelőző mindennapokhoz.
A könyv az elsőtől az utolsó soráig lebilincselő olvasmányélmény. Ahogy már utaltam is rá, a saját életem elvarratlan szálait is rögzítette bennem. Suleika Jaouad ugyanis ért és megértet. A diagnózis kiragadja saját tervei által alakított életéből, és a betegségből – rengeteg szenvedés, idő, veszteség, tévedés és kínzó bizonytalanság után – a visszailleszkedés is nehéz. A keresés és a türelem az, amely által az út visszavezet majd elsősorban önmagához. Mindezek belátásának, felismerésének a bemutatása az, amely a könyv lapjain kirajzolódik, és nem „csupán” egy halálos veszélyt túlélő, a kórházak világát bemutató történet marad. Mindaz a tanulság, amely levonásáért hatalmas árat fizetett a szerző nem marad értelmetlen, mivel benne – és könyve hatására – másban is nyomot hagy. Ő maga így foglalja ezt össze:
„Ennyi kegyetlenség és ennyi szépség összefonódása különös, disszonáns tájképpé varázsolta életemet. Olyasfajta éberséget hagyott rám, amely mindig ott motoszkál bennem – minden elveszhet egy pillanat alatt -, de ugyanakkor az órásmester nagyítójával is felruházott. Ha a betegségemre gondolok – és elvonatkoztatok attól, hogy milyen hatással járt mindazokra, akik körülvesznek -, akkor a válasz: nem, ha tehetném sem csinálnám vissza a diagnózist. Nem mondanék le mindarról, amit elszenvedtem, ha ennyi mindent nyerhettem általa.”
Suleika Jaouad: Két királyság határán
