“Bármerre megy az ember, mindig viszi önmagát” – Donna Freitas: Rose Napolitano kilenc élete

Szerző: Tóth Judit Nikoletta

A kilenc az isteni hármas megsokszorozódása, a tökéletesség és az örökkévalóság száma. Rose Napolitanonak, Donna Freitas címszereplőjének pontosan ennyi élete van. Jobban mondva: ennyiféle, de egyféle kimenettel. És ez nagy különbség. Hiszen Rose Napolitano bármelyik életében is kezd veszekedni a férjével a terhességi vitaminok szedése, illetve nem szedése miatt, a döntései mindig ugyanazokhoz az alapokhoz, jelen esetben azonos tulajdonnévvel azonosított személyekhez kanyarodnak el. Az életének keretet adó emberekhez.

A Brooklynban élő Donna Freitas kortárs írónőnek, akinek gondolatai a New York Times, a Washington Post és a Los Angeles Times oldalain is megjelennek, most a Libri Könyvkiadó gondozásában magyarul is olvasható regénye a Rose Napolitano kilenc élete egy olyan nőről szól, aki azt gondolja, nem akar anya lenni. Az ebből az alapfelvetésből kiinduló regény negyvenkettő fejezete nem csupán ezt a kijelentésnek hitt életfilozófiát kérdőjelesíti át, de azt is, Rose jól ismerte-e önmagát.. A negyvenkettő, mint fejezetszám lehet távolról nézve a második kapaszkodó. Ahogyan Douglas Adamsnek is mindvégig igaza volt a Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében, úgy érdekes módon Rose Napolitano életváltozataira adott válasz „az élet, a világmindenség, meg minden” végső kérdésére 42 számozott részben kerekedik teljes egésszé.

A mindvégig Rose szemszögéből láttatott karakterek személyiségjegyeinek kibontakozása önmagába kódolja a cselekményekre adott válaszokat. A feminista alapokat sem nélkülöző női test önmagában, mint a terhesség alatti élet hordozójaként való ábrázolásán vezet az út a tiszta érzelmekig. Azokig, amikor két ember – függetlenül a kapcsolatuk formájától: szerelmi, szülői-gyerek vagy baráti – kapcsolódni tud.
A könnyed, már-már meghökkentő váltásokkal és fordulatokkal jellemezhető regény mégis nagyon mélyen az élet igazi értelmét keresi. Úgy köti össze meghozott döntések vagy nem döntések – mert ha nem döntünk is döntünk igazán – ok-okozatiságait, hogy egy nagyon egyszerű életigazsággal szembesíti az olvasóját: a sorsát senki el nem kerülheti.

Donna Freitas azt hiszem legalább negyvenkettőt hátra kellett lépjen szereplőitől, hogy mindez ábrázolása beleférjen látókörébe. Úgy szövi össze a hősei egyéni sorsát a döntéseiktől függetlenül ugyanabban a térben és időben – akkor is, ha néhány évtizedet átfog vele -, hogy az már-már zseniális.
Közben arra is teremt magának – és ezáltal olvasójának is – lehetőséget, hogy olyan lényegi, életminőségre ható témákat feszegessen mint a szerelem, az árulás vagy a halál.

Nagyon leegyszerűsítve, saját szavait kiragadva arról mesél elragadó történetén keresztül, hogy: “Oly sokféle módja van annak, hogy egy nő anyai szeretetet adhasson másoknak, és nem csak azoknak akiket ő szült.”. Továbbmegyek, senkit nem kell megszülnie, hogy ezt a képességet felismerje önmagában.

A címadás Kőrösi Zoltán “Kár, hogy bármerre megy az ember mindig viszi önmagát.” gondolatából lett átforgatva.

https://www.libri.hu/konyv/donna_freitas.rose-napolitano-kilenc-elete.html