Szerző: Sokolowski Dániel
Kedves Olvasó, az alábbi ajánló elolvasása során olyan információk juthatnak tudomására, melyek felfedése államtitkot, nemzetstratégiai szempontból kiemelt érdeket sérthet. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy egy esetleges hatósági eljárás lefolytatása során személyhez fűződő jogai korlátozásra kerülhetnek.
Egy adott társadalmi berendezkedés aktualitásaként prezentált rendszerkritika esetében annak újraértelmezése során felmerül a kérdés, mennyire naprakész az alapmű által alkotott kép napjainkban, miként formálható át a mondanivaló, érthető, értelmezhető, értékelhető lesz-e.
Miként a bemutatott problémák az emberi közösségekkel egyidősek, ha a konvenciók változnak is, de a forrás elég mélyre pozicionált, meg sem kell nevezni a rendszert, minden kornak megvannak a maga pólusai és ellenpólusai.
A Máté Gábor rendezésében, a Budaörsi Latinovits Színház műsorán életre keltett Katharina Blum elvesztett tisztessége esetében nyugodt szívvel konstatálható, hogy szükségtelen lett volna aktuálpolitikai vagy aktuáltársadalmi utalásokkal teletűzdelni, mert ebben az előadásban végül valami ezek nélkül is átjött.
Egyidejűleg megdöbbentő is ez a beismerés, mert miképp a Sánta Ferenc-i Gyuricza úr soraiból kiolvashatjuk: „A kérdést ki-ki önmagának teszi fel. Aki önmagát csapja be, ott már nagy baj van.”, nem eshet hát nehezünkre felismerni, hogy kétségtelenül aktuálisak azok a témakörök, melyeket ez a színrevitel bemutat, és nem feltétlenül csak egy-egy államhatár által behatárolt területen, hanem ezek határain túl is. A középpontban az autonómia küzdelmének és a rendszer játszmáinak kontradikciói állnak. A rendszer vádol, az egyén védekezni kényszerül, annak ellenére, hogy a rendszer által alkotott jogvédelem őt is megilleti. Mégsem érezheti saját bőrén maradéktalanul a jogállami garanciák működését, ami az alkotmányos jogállam egyik fő feladata. Nem is olyan idegen téma.
A történet egy lányról szól, akit a hatalom államellenes cselekménnyel vádol, a kontrollált sajtó és a közvélekedés zaklat és megpróbál kiiktatni.
Katharina Blum történetét sajátos megjelenítésben láthattuk. A szereposztás flottul működő kompozíciót alkot, egy pillanatra sem ötlött fel bennünk, hogy más jobban eljátszotta volna valamelyik szerepet. A helyenként színpadias előadásmód a köznapiság határain belül tartja megfelelő üzemi hőmérsékleten a hangnemet. A játék kétségtelenül élvezhető. Óvatosan és spórolósan bántak a többnyire élethelyzetekből és egy-két elszólásból összeálló helyzetkomikummal, melyeken jól esett elmosolyodni. Kevesebb hatásszünet, rövidebb mondatközök jellemzik a szövegkönyvet, melyből a legtöbb Chován Gábor hatósági beosztottjának, és magának Katharinának jutott. Takács Katalin és Mertz Tibor házaspárja ösztönös természetességgel tükrözik vissza szerepüket, legalább olyan autentikusan, mint a Spolarics – Bregyán alkotta pár. Ők mind aggódnak Katharináért, kedvelik is, szeretgetik, nyomokban tisztában vannak az értékeivel, mégis távol vannak tőle, nem érthetik meg teljesen. Megjelenítésük parádés.
A hatóság emberei, összeszokott munkahelyi közösségként, remek összképet adva jelennek meg, mindüknek megvan a saját pozíciója és szerepe, és bár szolgálati kötelességüket teljesíteniük kell, pislákol bennük a rokonszenv is, amit Ilyés Róbert államügyésze egyfajta háttérmecénásként fokoz bennük. Páder Petra nőként, Böröndi Bence vonzódása okán szimpatizál Katharinával, a kezdeti nyers hivatali hozzáállás lassacskán, korlátozottan, de hangnemet vált náluk. Ilyés ellentettje Chován Gábor megszállott hivatalnok karaktere, aki a tőle megszokott, őrületbe hajló monológjaival, önmagát hergelve képviseli a vádat. Kaszás Gergő és Kocsó Gábor alig néhány soros szövege, terjedelme ellenében a legfajsúlyosabbak közé tartozik, amit mindketten megfelelően közömbös cinizmussal és profi hitelességgel adnak vissza. Bánki Mihály és Hencz András epizódszerepekben tűnnek fel, melyek szerves részét képezik a történéseknek, ahogy Fröhlich Kristóf, akit – bár főszereplő – leginkább Katharina transzparentál a darabban.
Kolnai Kovács Gergely hiteles pribék szerepben, pozíciójánál fogva egy lelkiismeret nélküli végrehajtó, kétszínű, gátlástalan karakterét remekül sikerült visszaadnia. Hartai Petra ügyesen viszi a vállán a főszerepet, lelki elfáradása a színpadon kellően exponenciális, a végén ügyesen fordítja reakcióit drámaiba, karaktere által mindaddig átélt megpróbáltatásai súlya alatt. Arcjátékát a kihallgatások során mozivászon-szerűen, közvetlen közelről is figyelhetjük.
Néha hosszúnak, egyhangúnak hathatnak az ütős dramaturgiai fordulópontok és kontrasztos hangsúlyok nélküli jelenetsorok. Ezek azonban csak az események egymásutániságával és a történet kerekítésével altatják a katarzisélményt, ami itt kicsit eltér a „hagyományostól”, a várt releváció helyett csupán finoman a bőr alá bekúszva juttatja célba az üzenetét.
A nyelvezethez a rendezés csak óvatosan nyúlt, éppen annyira, hogy a poénok és egyes gesztusok értelmezhetőek legyenek. A díszlet minimalista, a színek fényjátékkal, és néhány szék áttologatásával válnak el egymástól, kicsit megúszós, de ötletes és egyáltalán nem zavaró.
A darab egy olyan megváltástörténet, ami bármely emberrel megtörténhet, feltéve, hogy autonóm döntést hoz, és a szkeptikus beletörődés helyett kiáll magáért, vagy épp csak ajtót nyit a tiszta vágyódásnak, bizalmat szavazva egy másik embernek. Mindezzel éppenséggel akaratlanul is beleköp egy idegen érdek levesébe.
Hogy Katharina tudna-e másként élni, férhet-e kétség becsületéhez, feddhetetlenségéhez, szerelme egy életre szól, vagy csak egy újabb csalódáshoz vezet, másodlagos. Az egyszerű érzelem, egy cseppnyi naiv emberség jut benne kifejezésre, ami pillanatnyi színfolt egy számító és érdekvezérelt közegben.
Az előadás végéhez érve észrevétlenül szerelmesedünk bele Katharinába, ebbe a „semmi extra”, kimértnek és hűvösnek bemutatott lányba, akivel – bár a hősszerelmes pár egyik felét alkotja, és ekképp puszta pozíciója miatt kötelező lehetne neki drukkolni, személyes kötődésünk mégsem emiatt ébred.
Szociokulturális konvencióink táplálta elképzeléseinkben a nagy érzelmeket, és mesébe illő képeket keressük, Katharina pedig ilyet nem kínál. Nem pózol, nem küld mosolygós szmájlikat, nem zeng ódákat sem magáról, sem másról, a tömegben szinte elvesző jelenléte nem áraszt különösebb társadalmilag elfogadott bájt.
Egyszerűségében létezik, ebben rejlik hétköznapiságba burkolódzó láthatatlan vonzereje és valódisága, amit a hétköznapok elfednek, és hiába nem valljuk be, a legtöbb esetben még ha szeretnénk is, mi magunk sem vesszük észre. Katharina Blum egy lány a sok közül, akiről keveset tudunk, és ez a szinte már untató (a kihallgatás során gyorsított üzemmódba is kapcsolják a diktafont) szürkeség ami megfog, emiatt valódi, emiatt lehet ismerős.
A societas evidenciaként kapaszkodik az olyan kiüresíthető fogalmakba, mint sajtószabadság, vagy demokrácia, ami gondos előkészítés után jogalapot teremthet a sajtórabságnak és a korrupciónak, ahol egy esetleges hamleti fellépés esetében az egyén egyedül marad, megtapasztalja az eszköztelenség, kiszolgáltatottság állapotát, magányos bábuként a sakktáblán, amit el kell tenni láb alól.
A Katharina fölött árnyként elterülő alkotmányos színjáték, melynek rokonszenvesek és nem rokonszenvesek is részei, a fináléban képmutatón pózol az előtérben, pénz – és embertömegek sorsát befolyásoló jogi és üzleti machinációk talaján, ami társadalmunkban is a siker fokmérője.
A legsúlyosabb döntéseket mégis a homályban lélegző egyéniségek hozzák, és bár nem tűnhet úgy, hatásuk ezerszer nagyobb a humánum metafizikájára.
Az előadást összetettsége miatt emelnénk ki, mert bár van szórakoztatóbb, szebb színpadképben, változatosabb dramaturgiában játszódó produkció, összképben, kiváltott hatását tekintve azonban élen jár az évadban.