Másodszor olvasom Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét. Először még életében, majd egy évtizeddel ezelőtt, 2014-ben. Jól emlékszem arra a pillanatra, mikor a Nyugatinál továbbvisz vele a villamos. A világa kiiktatta belőlem a hangosbemondót és csak a látókörömbe került Szent István körút mozgó házsora hoz vissza a jelenbe. Nevetni támad kedvem, pedig ez ellentétes a könyv hangulatával. De ebből tudom a magam szűrőjén, hogy mennyire nagy mű lehet hiszen sokat olvasok a bkv-n ez a továbbutazás mégiscsak nagyon ritkán esik meg velem.
Pár hét – szinte csak nap – múlva, az író halálhíre letaglóz. Az 1963-as születésű József Attila-díjas, klasszikus magyar irodalomtörténész, Mészöly Miklós születésének 93. évfordulóján még átveszi Szekszárdon a példaképéről elnevezett díjat a Nincstelenek című regényéért, és alig egy hónappal később meghal. Akkor a Kalligram Kiadó gondozásban megjelent Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regénye szinte minden irodalmi sikerlistán fölényes győzelmet aratott. Az a történet, amely a mélyszegénységben, egy aprócska zárt közösségű magyar faluban eltelt gyermekkor mindennapjait mutatja be, a hatvanas-hetvenes évek vidéki világának társadalomábrázolása is. De a személyesen, gyermekként ösztönösen megélt élmények és így a történet ennél sokkal több. Az a tíz év körüli kisfiú, aki a saját szemszögéből próbálja meg bemutatni tágabb és szűkebb környezetének mindennapjait és a körülötte zajló – sokszor korából fakadóan meg sem értett – eseményeket sejti – és felnőttkorára meg is tudja -, hogy a szegénységnek nem kellene feltétlenül együtt járnia a lelki sivársággal. A környezetét és kora gondolkodását is meghaladó fiú már akkor felismerte a pillanatot, amikor az ember: „…belelát a sors rejtelmeibe. Belelát, de nem fogja fel. Csak megsejt valamit abból, amiről pontosan tudja, hogy az bizony így van. Ennyi volt.”
A szerző életművét a Jelenkor Kiadó 2021 februárjától adja ki, a sorozat első köteteként a Nincstelenek című regény látott napvilágot. A kötet borítóját Tillai Tamás tervezte, Rozsda Endre A tekintet című festményének felhasználásával. Semmi különös nincs abban Rozsda Endrét is szeretem jómagam is. A Várfok Galéria állandó művésze néhány évvel ezelőtti életmű-kiállítása egyszerű és letisztult, összefüggéseket kereső és vizsgáló módon, gazdag forma- és színvilágával nem csak egy alapvető esztétikai élményre, de annál sokkal többre is lehetőséget adott nekem is. A két, eltérő művészeti ágban önkifejezésre talált alkotó és elemző-gondolkodóban közös, az életükön átívelő megélt idő és a saját tapasztalataikon keresztül alakuló látásmód. Rozsda Endre szavai nem csak saját de Borbély Szilárd életművére is megidézhetőek: “Emlékeimből és a fényből sűrű szövetet szövök, amelyet addig szemlélek, amíg meg nem elevenedik, vissza nem bocsátja tekintetemet, és elém nem emelkedik. Az időt akarom megragadni, uralni, becsülni. Az idő, a sokszínű és csillogó felejtés; örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik. Köröskörül befonom emlékeim borostyánját. Nem akarok sem vélekedni, sem magyarázni, hanem megérteni. Fejemet az időre hajtom, és hallgatom, mit mond.”
Az a naturálisan ábrázolt szomorúság és komorság, amely Borbély Szilárd világát jellemzi is pont ennek a jegyében született meg. Az író személyes emlékeire épülő, a prímszámok teremtette biztonságban mesterséges gyökeret vert írása beledöngöli az olvasót is abba az egész életutat átható gyermekkori atmoszférába, amelyet ugyan sikerült elhagynia, de elfelejtenie sosem.
Maradok tisztelettel: Tóth Judit Nikoletta
A címadás a szerző a regény 10. oldalán tett kijelentő mondatának a megkérdőjelezése
https://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/nincstelenek/