Időszaki régészeti kiállítás a Budapesti történeti Múzeum – Vármúzeumban
Megtekinthető: 2021. december 15-től 2022. május 15-ig
Kurátor: Terei György régész, a BTM Vármúzeum Középkori Főosztályának vezetője
A BTM Vármúzeum immár hatodik éve mutatja be a főváros területéről előkerült legszebb középkori leleteket, melyeket régészei az előző év ásatásain fedeztek fel. A frissen restaurált, még tudományos feldolgozásra váró tárgyak az Árpád-kortól a török hódoltság végéig adnak változatos képet a Budapest területén egykor élt emberek mindennapjairól, melyekbe idén különleges betekintést nyerhetnek a látogatók. A múzeum minden évben szeretne a kiállított leletek mellett valami újat bemutatni, valami különlegeset nyújtani a látogatóknak. Míg tavaly a leletek előkerülésének körülményei és a múzeumon belüli útjuk volt fókuszban, idén egy történelmi kalandjáték résztvevőjeként, három történeten keresztül léphetnek be az érdeklődők a középkor világába. Három jellegzetes korabeli figura bőrébe bújva ismerhetik meg a mindennapi élet tárgyait, az ásatások reprezentatív leletanyagát, valamint a középkori élet érdekes mozzanatait.
Az új kiállítási koncepció tehát nem lelőhelyenként, vagy időrendi sorrendet követve rendezi egy térbe a tárgyakat, hanem arra készteti a látogatókat, hogy három történet eseményei mentén, három középkori karakter életútját, felemelkedését követve haladjanak állomásról állomásra a középkori királyi palota tereit bebarangolva. Az így sokszorosára megnövelt „kiállítótér” alkalmat ad a magyar középkor egyik legfontosabb helyszínének megismerésére, valamint egy felfedezőjátékra, melynek során a résztvevők maguk is lovaggá, szerzetessé, vagy budai polgárrá válhatnak. A középkorban elég ritkán akadt példa a társadalmi felemelkedésre, de a játékban találékonysággal, vitézséggel, egyházi szolgálattal, élelmességgel lovaggá, szerzetessé, budai polgárrá válhatnak a gyerekek, s a játékos kedvű felnőttek. Az eredményes játékosok természetesen ajándékot is kapnak a felfedezés befejeztével.
Érdekes tárgyak a kiállításból
Állatalakos aquamanile-töredék (ólommázas kerámia, 14. század, Bp. V. Bástya utca 1-11., régész: Tóth Anikó)
Az aquamanile szó a latin víz (aqua) és kéz (manus) szavakból képződött, állat vagy ember alakú folyadéktároló edényt jelent, melyben egyházi vagy világi szertartások, események során a kéz öblítésére szolgáló vizet tárolták. A kézmosás alkalmával egy szolga az aquamaniléből öntött vizet ura kezére, a vízsugár felfogására pedig kézmosótálat használtak. Ezek az edények készülhettek fémből vagy kerámiából, formájuk, kidolgozottságuk mértéke változó volt. A kiállításban látható töredék a széles orr, a hegyes fogak, a kerek fül és a pöttyös mintázat alapján valamilyen nagymacskafélét ábrázolhat.
Finoman megmunkált kerámiapoharak (14. század vége – 15. század eleje, Bp. I. Dísz tér 17., régész: Tóth Anikó)
A Dísz téri kútból több finom, vékony falú, tojásdad testű talpas pohár került elő, néhány közülük – szerencsés módon – szinte teljesen épségben. A kerámiából készült poharak a 13. század végéig ismeretlenek voltak, de a későbbiekben több formai változatuk is kialakult. Ezek a poharak a 15. század első felének jellegzetes darabjai. A korongon felhúzott edények oldalát finom bordázással díszítették. A budai fehér kerámia a helyi, kiemelkedően tiszta (ásványi szennyeződésektől mentes) agyagnak köszönhette világos színét, amely különlegessé, egyedivé tette a korszak kerámiái között.
Egy csontfaragó műhely hulladékai (szarvasmarhacsont, 15. század, Budai Vár – Fehérvári rondella, régész: Benda Judit)
A török kori Kászim pasa bástya (a mai Fehérvári rondella) falai alatti feltöltésben találtak a múzeum régészei nagy mennyiségű műhelyhulladékot, amely valószínűleg egy középkori rózsafüzérkészítő műhelyből származik. A marhalábszárcsontok két végét és hosszanti oldalait lefűrészelték, a végeket és a belső csontrészt eldobták. A megmaradt hosszanti csontcsíkokból íjas eszterga segítségével apróbb gyöngyöket, gombokat és karikákat vágtak ki, amelyeket rózsafüzérré fűztek, vagy ruhára varrva gombként, kapocsként használtak.
Textilplombák (ólom, 14-16. század, Budai Vár – Fehérvári rondella, régész: Benda Judit)
A textilplombák (vagy posztóbárcák, posztópecsétek, ólombélyegek) a nyugat-európai textilgyártás minőség- és eredetiségjelzői voltak, amelyeket a hengerbe tekert posztóvég szélére erősítettek. A legkorábbi ismert ólomplombák a 13. század második felében készültek Hollandiában. Magyarországi leletanyagon belül a leggyakoribbak a szegecses plombák, ezek keskeny szalaggal összekapcsolt két korongból álltak, melyek közül az egyiken kerek lyuk volt, a másikból pedig egy szegecs állt ki. A lepecsételés során a két korongot félbehajtották, a szegecs átment a posztó szegélyén és a másik korong kerek nyílásán, majd az egészet két vésett verőtő vagy fogó segítségével összezárták. A plombák egyik lapján a város, másik lapján a céh címere vagy a mester jegye jelezte a posztó eredetiségét, illetve különböztette meg az akkoriban elterjedt hamisítványoktól.
Vaskapa (12-13. század, Bp. XVII. Pesti út 86., régészek: Mészáros Boglárka, Terei György)
Mivel a vaseszközök az Árpád-korban komoly értékkel bírtak, korabeli falvainkból viszonylag kisszámú ilyen tárgy kerül elő, azok is elég töredékesen. Az eltörött tárgyat általában megjavították, vagy más eszközzé alakították át. Ezért számít kuriózumnak ez a jó állapotban megmaradt kapa, melyet lehet, hogy éppen értéke miatt rejthettek el.
Perembélyeges fazék töredéke (kerámia, 15. század első fele, Bp. V. Dorottya utca 2-4., régész: Szolnoki Tamás)
Általában a mai Ausztria területéről származnak azok a fazekak vagy korsók, amelyeknek legtöbbször a peremén, illetve a fülén bevágott vagy pecsételővel benyomott jelzést találunk. A tudományos kutatások szerint a perembélyegeknek hitelesítő és minőségjelző szerepe volt. A 13-14. században jellemzőek, de elvétve találunk későbbi kerámiákon is ilyen típusú jelzéseket, amelyek nemcsak a korhatározásban segítenek a kutatóknak, hanem általuk akár a fazekasműhelyek is azonosíthatóak.
Régészet: Benda Judit, Magyar Eszter, Magyar Károly, Mészáros Boglárka, Szolnoki Tamás, Terei György, Tóth Anikó, Virágh Levente; Restaurálás: Mátéka László, Nagy Dorottya, Péter Attila, Tereiné Toronyi Szilvia; Archaeozoológia: Daróczi-Szabó László; Geodézia: Kevevári Zsolt, Viemann Zsolt; Múzeumpedagógia: Borzsák Réka; Fotó: Keppel Ákos,
Szebellédi Attila; Kivitelezés: Iceteam-Design Kft. és Révész Nándor; Látványtervezés, grafika és installáció: Lukácsy Anikó