Szerző: Tóth Judit Nikoletta
„Köszönöm mindkettejüknek. A leveleiktől a föld tágasabb, az ég fényesebb, a levegő könnyebb, egyszerűen azért, mert ők léteztek.” Írja a Nobel-díjas francia író, Albert Camus (1914-1960) lánya Catherine Camus, édesapja és – figyelem: Szabó Magda: Az őz című regénye alapján bennem mélyen átértékelt jelentésű szó jön – szeretője nem csak ettől a megengedő, sőt támogató rokoni hozzáállástól kivételes levelezéskötetének előszavában. A másfél évtized alatt több mint 1000 levelet váltó pár 1944-ben találkozott először. Az akkor már nős – de még gyermektelen – író és színésznő kedvese kapcsolata a feleség megjelenésével megszakad, de mikor négy évvel később véletlenül találkoznak, már ki merik jelenteni, hogy soha többé nem tudnak, nem akarnak elszakadni egymástól.
A sokat betegeskedő, időközben a világhírt elérő alkotó soha nem válik el gyermekei anyjától, de nem képes elszakadni Maria Casaréstől (1922-1996) sem, akivel, mint a levelekből is kiderül nem csupán telefonhívásokkal, táviratokkal és virágcsokrokba bújtatott üzenetekkel, de egymás számára vezetett naplókkal is kapcsolódnak azokban az időkben, amikor fizikailag távol vannak egymástól.
A kronológiailag időrendbe állított, néhány fotográfiával és bőséges lábjegyzettel kiegészített, eredetileg 2017-ben Párizsban megjelent, az író lányának barátnője, Béatrice Vaillant által gondozott üzenetek Kamocsay Ildikó fordításában, a Jelenkor Kiadó gondozásában kerülnek a magyar olvasók kezébe. A könyv fizikai jellemzői – miszerint bőséges oldalszámnak köszönhetően bizony jelentős súlya van – is alátámasztják azt az alázatos, tartós ragaszkodást, tiszta érzelmet, amelyet két, szerelmükért jelentős akadályt és sokszor önmagukat leküzdő, hivatásában kivételes sikereket elért ember egymás irányába mindenek felett vállalt.
Megmondom őszintén, ha nem lennék elég tapasztalt olvasó, illetve a két művész tisztelője, és a levelekből csak az egymás iránti vágyakozásuk és a szerelmük értelmezése lenne az elsődleges, amely ilyen mennyiségben kicsit unalmassá is válna, mint olvasmányélmény. Nem kell elvonatkoztatni a párhuzamos valóságokban attól, hogy a levelezést végigkísérő állandó diszkréció, a hivatásuk kiteljesedésébe tett erőfeszítéseik feltárása, a családjuk szeretete és a folyamatos önművelés, amely olvasmányélményeik, az életről alkotott gondolataik és valós érzelmi világuk megosztásával is jár nagyon mélyen árnyalja az olvasóban is a képet az egymás iránt érzett szerelem felelősségéről. Ez az, amely átsugárzik nem csak a hosszú, szinte bevégezhetetlen, de minden rövid üzeneten is, amely független attól is arra racionális okokból (tér és idő) érkezik-e majd válasz. Mert a válasz maga abban a biztonságban van, amivel kifejezik, nem képesek elszakadni egymástól. Camus ezt úgy is kifejezi, önmagamon túl vezetsz.
Nem csak belső késztetést éreznek a „jeladásra” önmagukról, de tudják, hogy a másiknak szüksége is van erre a megerősítésre akkor is, ha érzelmi elköteleződésük kölcsönös és hamarosan találkoznak is. A levelek minden esetben önmagukról és egymásnak szólnak, nagyon szép bizonyítéka a letisztult érzelmeiknek az, hogy abban például harmadik személy hibáztatása fel sem merül. A kapcsolatuk jellegéről árulkodhatnak utalások, a telefonálás nehézségére, a készülő találkozás előkészítésére, vagy egymás nyilvánosság előtti felvállalására. (Camus egyik levelében utal arra, el kell ismerje Maria egyik őszinte rajongójának, hogy bizony szoktak találkozni és át tud majd adni egy apró ajándékot a nő számára.) A férfi személyiségéről árulkodhat az a momentum is, hogy az első két tucat levél közt csak az általa írtak szerepelnek. Nem tudok más magyarázatot erre, csak azt, Maria őrizte meg ezeket az első, akkor még gyakorlatiasabb, puhatolózó leveleket.
Megint visszatérek Catherine Camus felvetésére, amely válasz is a leendő olvasónak: „Miként volt képes ennyi éven át együtt maradni ez a két ember a szabad élettel járó kimerítő feszültségben, melyet csak a másik iránti tisztelet csillapított, s amelyben Camus-nek „meg kellett tanulnia egy minden kevélységtől mentes szerelem kifeszített kötelén lépkedni”, hogyhogy nem váltak szét az útjaik, hogyhogy nem kételkedtek soha egymásban, hogy volt mindkettőnek bátorsága kendőzetlenül a másik elé tárni gondolatait és érzéseit? A választ a levelezésük rejti.”
Camus gimnáziumi tanulmányaim meghatározó írója volt. Olyan „kötelezővé tett”, megkerülhetetlen irodalmi tétel, amely akkor is tény volt akkori hozzáállásomban, ha lekötöttek, elgondolkoztattak írásai. Maria Casarés hatását még korábbról „ismertem”, de ezt most azonosítottam be. Kisiskolás korom meghatározó filmélménye „A pármai kolostor” egyik főszereplőjeként lett az életem része, olyannyira, hogy egy egész nyáron át kastély alaprajzokon terveztem azt a helyet ahol majd a „jövőm” lakik. Milyen érdekes így utólag felismerni, hogy az 1948-ban bemutatott film forgatásának ideje egybeesett a Camus nélkül töltött éveivel. Tudta-e hogy minden látszat ellenére, lesz még 12 év az életében, – Camus végzetes autóbalesetéig – amikor méltányolhatják azt a boldogságot, ami a találkozásukból adatott, amelyről minden üzenetváltásuk, így Camus legutolsó, 1959. december 30-án keltezett levele is árulkodik.
„Hát jó. Ez az utolsó levelem. Csak tudatni akarom, hogy kedden érkezem autóval Gallimard-ékkal (itt töltik a pénteket). Telefonálok, ha megérkeztem, de talán már kedden együtt vacsorázhatnánk. Elvileg persze, ha útközben nem üt be semmi – telefonálok, hogy áll-e a vacsora. Máris egy rakás jókívánságot küldöm az új évre, áradjon szét benned az élet, és tegye a arcodat olyan kedvessé, amilyenek sok-sok év óta szeretem (de persze akkor is szeretem ha gondterhelt és egyáltalán bármilyen). Borítékban küldöm összehajtogatva az esőkabátodat, és mellékelem hozzá a szív minden napsugarát. Viszontlátásra, csodálatos barátnőm. Olyan boldoggá tesz a gondolat, hogy újra láthatlak, hogy nevetek miközben írok. Becsuktam a dossziéimat, már nem dolgozom tovább. (Nagy a család és túl sok a család barátja!). Így hát már nincs miért megfosztanom magam a nevetésedtől, az estéinktől, az otthonomtól. Csókollak, keddig is magamhoz ölellek, és aztán újra kezdem.”
Az írás címadása Maria Casarés 1950. júniusában írt levelének soraiból lett kiemelve: „Találkoztunk, megismerkedtünk, kristálytiszta ragyogású szerelemben egymásra bíztuk magunkat – képes vagy-e méltányolni a boldogságunkat, felfogod-e, hogy mi adatott meg nekünk?”
https://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/foleg-szeress/