Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Nem, nem a Margaret Atwood regény Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent kiadásának a borítója motiválta a címadásomat. Egészen egyszerűen Stendhal világhírű regényének, a Vörös és fekete címének egy kicsit elvonatkoztatott tartalma jutott elsőre az eszembe, amikor legújabb olvasmányélményem, A szolgálólány meséje című regény értelmezésére vállalkozom.
Nem tudnék pontos párhuzamosságokat vonni a két történet cselekménye között. Mindkét történet főszereplőjének regénybeli útja a valamiből kitörésről szól, de a túlélésük, az alkalmazkodásuk, és az adott korszak eszméihez igazodásuk látszólag más irányú. Mégis azonos gyökerekből táplálkozik. Nem hagyományos értelemben mind a két mű romantikus, mert vannak eszmék, és ezeket minden áron, mindenek felett képviselő szereplők, az érzelmeikre hagyatkozó hősök. És mind a két regény realista is, mert úgy keresik a főszereplők a saját igazságukat, hogy a keresés bemutatásához az őket szavakkal megformáló író tárgyilagos megfogalmazással a lélekábrázoláshoz belső monológokat is alkalmaz egy-egy fordulatos történetben.
Ha a színek jelentőségébe is belemegyek már értem, értelmezem a bennem kialakult párhuzamot is. A piros, mint a Szolgálólányok alap ruhadarabjainak a színe halált, a vért, az erőszakot is jelképezi. Stendhalnak ez a sikeres katonai életpálya színe. A fekete, amely alapvetően a halál színe, egy másik lehetséges döntést jelképez. A kettő együtt pedig a rulett színeit adja ki. A világhírű kanadai írónő, Margaret Atwood 1985-ben megjelent disztópikus regénye, amely a jövőben játszódik főszereplője, Fredé ahogy a jelen mellett a múltban bekövetkezett életeseményeit is ismerteti, mintha végig orosz rulettet játszana. Ő és élni is akaró társai is állandó kockázatokat vállalnak, hiszen minden döntésük halált is okozhat.
A fegyvert a Gileádi Köztársaságban egy erősen patriarchális, totalitárius elméleti állam törvényei, szabályai tartják képletesen a halántékukhoz. Fredé a társadalom számára hasznos asszony (még egy ideig), hiszen 33 évesen olyanra képes, amire kevesen, gyermeket tud a világra hozni. A hozzá hasonló sorsú Szolgálólányok életének pedig egyetlen célja és értelme van, termékenysége éveiben az uralkodó elithez tartozó, más nő férjeként jegyzett férfitől teherbe esni.
A Fredé szemszögéből rekonstruált, akkor természetes, így nem túlértékelt, de már vágyott múlt és egy dogmatikus vallási szabályrend által élt, álmokkal átszőtt jelen hétköznapjainak szabályaira hozott saját túlélési technikái kirajzolják a rendszer minden embertelenségét és emberségét is. Ez a finom, nagyon tömör mondatokban megfogalmazott kontraszt és a főhős önmagában levont következtetéseinek kiemelése sokkal több, mint jó felépített írói technikai. Olyan kiemelhető mondatok, mint „A szobámnak nevezem.”, „A választás lehetősége az, ami megrémít.”, „Összerakom magam.”, „Itt eltemetve érzem magam.” komoly élettapasztalatról is árulkodik. És ez lehet az, amely a regény sikerében is megmutatkozik.
Margaret Atwood minden félrebeszélést nélkülöző gondolatvezetése nem csupán az ember embertelenségének végletekig fokozható formáira utal, de azokra az élet fenntartásához nélkülözhetetlen „női adottságokra” is kitér, amelyek a testen túlmutatnak. A figyelem, az összetartás, és összetartozás, a lelki kapcsolatok igénylése, a két ember közti (barátság, szerelem) legmélyebb bizalom léte és törékenysége kulcsfontosságú ahhoz, hogy mindamellett felzaklat a történet, hogy elhiggyük, az író víziója nem következhet be.
Én ugyan még nem láttam, de tudom, hogy az immár klasszikussá vált, 1986-ban Booker-díjra jelölt, több mint negyven nyelvre lefordított kultuszregény ismertségét a belőle forgatott 2017-es tévésorozat tovább fokozta. Nem tudom a filmváltozat alkalmas-e arra a felismerésre, amire a regény mindenképpen, hogy ami össztársadalmi szinten megbotránkoztat minket, abba egyéni szinten sokszor belemegyünk. Valljuk be őszintén, mindannyian ismerünk legalább hallomásból olyan nőt, aki évekig, mindenféle orvosi beavatkozásra képes annak érdekében, hogy legyen gyermeke, vagy férfit, aki, amikor kiderült az ő „hibája” a teherbe esés elmaradása, már nem is lett olyan fontos számára a gyermekvállalás. Kihez nem jutottak még el hírek béranyaságról, gyermekrablásról? Vagy egyszerűen gondoljunk a 35 feletti, gyermektelen nők kelendőségére párkapcsolati szempontból. Elnézést, ha túl őszinte voltam, én is tudom, hogy semmi sem vörös csupán vagy fekete. És én sem tudtam volna ilyen mélységben és módon elgondolkodni, ha nem olvasom el közel három évtizeddel az első megjelenése után Margaret Atwood asszony minden abban leírt borzalom ellenére csodálatos regényét. Hogy tőle idézzek ehhez egy újabb csodálatos tőmondatot: „Ez is rekonstruálás.”
https://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/a-szolgalolany-meseje-kartonalt/