Szerző: Sokolowski Dániel
A transzcendens jelenléte az egzisztencialista megközelítésben az emberi önreflexióval egyidős. A létezés-okozat aspektusainak tematikája mellett örök a kérdés, hogy milyen szemszögből jellemezhető az emberi identitás és kapcsolódik-e hozzá immanens alternatív entitás, aktív vagy passzív síkon. Mennyire lehet elmélyedni ebben a szinte végeláthatatlannak tűnő, több irányból is körvonalazható kérdéskörben, egy kisszínpados előadásban?
A Budapest fölött az ég, a hasonló című, 1987-ben bemutatott Berlin felett az ég c. filmdráma hommage-projektjeként említhető, mégis saját identitása, térben és időben koncentrált aktualitása van, így az alap kompozíciót leszámítva önállóan is megállja helyét a színházi palettán. Egy sorsjeleneteken átívelő utazásba helyezi a nézőt, amelynek vannak állomásai, és folytonossága. Az állomásokat az egyes emberekkel megtörténő dolgok jelentik, a folytonosság pedig az érzékelhető világon túli két angyali teremtmény dialógusaiban van jelen. Minden emberi döntés, mely a cselekményben legtöbbször tragédiához, metafizikai fordulóponthoz vezet, feladatot is jelent a magukfajták számára.
A történet Damien és Cassiel – az emberek szüntelen figyelése során szerzett – tapasztalatairól, évmilliók óta folytonos nézetkülönbségeikről, a mozgásterükön belül hozott döntéseikről, vagy azok meg nem hozataláról szól. Az előtérben játszódó mindennapos emberi dilemmákat, drámákat, sorsokat kísérik figyelemmel, szélsőséges helyzetekben hatalmukban áll közbeavatkozni, és visszaterelni az elburjánzott indulatokat a megbékélés ösvényeire. Egy bizonyos szintig ilyetén képesek beleszólni az ember pszichés állapotába, de befolyásolni nem tudják. Egyfajta deus ex machina megfelelő helyen és időben történő alkalmazásával képesek megóvni a romlástól vagy a megsemmisüléstől, hatalmuk tehát nem abszolút, döntési helyzetben vannak.Ez a létállapot válik egyre elviselhetetlenebbé Damien számára, aki húzni kezd a szűk korlátok közé és három dimenzióba szorított emberi egzisztencia felé. Vágya, hogy két lábbal álljon a földön, szembesüljön ennek minden előnyével és hátrányával, megfigyelő helyett szereplő lehessen az általa a történelem kezdetei óta szemlélt emberi játéktérben.
A narratíva az alapműhöz képest nem hoz nagy meglepetést, a „Budapesten” játszódó történetek azonban, ahogy már említettük, az előadás védjegyei. Magyarok és nem magyarok itt, a fővárosban tengetik az életüket. Különböző emberek súrlódnak, többé-kevésbé tudatosan élik különféle mindennapjaikat leginkább úgy, ahogy tudják. Küzdenek a démonaikkal, próbálnak számot vetni az életük folyásával. Egy-két fejezetnél hosszabban is elidőz az előadás, ilyen pl. a közéleti szféra sajátos allegóriája, ami közelebb is van a száraz realitáshoz, mind sokszor sejtenénk. Megjelenik benne az értelmiségi attitűd manipulatív archetípusa, megelevenedik az érdekvezérelt, csűrt-csavart nemzeti öntudat végeredményeként kapott kaleidoszkópszerű agymenés, egyfajta „hungarian idiot” műfaji transzparenciában. A közéleti zűrzavar alatt azonban megbújik a személyes emberi drámák alapzaja, a saját döntésekben, vagy azok meg nem hozatalában való csalódottság, a járulékos következmények elviselése. A darabon átüt, hogy ennek mind részei vagyunk, egyénileg és közösségeinkben is felelősséget viselünk.
Akár ismeri a filmet, akár nem, a nézőnek egyedi és magával ragadó előadásban lehet része. Ötös dolgozat az alkotói kreativitástól a dramaturgiai szerkezet – a történet az RS9 bármely előadótermében bemutatható volna, kétségtelen azonban, hogy a „költöző” színpad és nézőtér egyfajta utazás-élményt kölcsönöz, nem utolsó sorban jólesőn megmozgat, mert az előadás barátok között is három és fél óra hosszú. A sóhajoknak elejét véve, a játékidő itt az impressziós elegy malmára hajtja a vizet, nem untuk egy percét sem, nem fárasztott ki.
Hogyan érte el ezt a végeredményt? Nem számoltuk az időt, de legfeljebb 30-40 percenként helyszínt cserél a színpad és a nézőtér is, ami azt jelenti, hogy nem csak termek, de épületek között is mozgunk – időnként átsétálunk a Rumbach túloldalára, közben szippantunk egyet a budapesti levegőből, a köztéri közegből, fizikálisan is kiszabadulunk a végtelen térbe, ahová a produkció magát a történetet is dimenzionálja, és a soron következő helyiségben már egy egészen más színtéren folytatódnak a történések. Problémásnak tűnhet ez a fajta logisztika, ám a kis befogadóképességű termeknek köszönhetően a néhány tíz nézőnek semmilyen gondot vagy kényelmetlenséget nem jelentett, kimondottan jól is esett néha felállni a székből ilyen játékidőnél.
A történetben a külső szemlélőknek minden emberi érzés elérhetetlen, csodaszámba megy, és éppen ettől egy számukra definiálhatatlan érték. A pszichés stációk és folyamatok a földöntúliak szemében egészen mást súlyú lényeget hordoznak, amit nem értenek, de folyvást töprengenek és vitáznak ezeken. A néző számára visszacsatolást, tükröt is tarthatnak, a darab viszont moralizálásként kezeli, és nem fordítja pszichodrámába a filozófiai megközelítést.
A dramaturgiai fordulópont ott érhető tetten, mikor Damien a „hogyan” helyett elkezd a „miért”-re koncentrálni és ragaszkodni kezd Marionhoz, egy magánéleti válsághelyzetben tengődő lengyel származású sebész orvoshoz, akit gondolatain és érzelmein keresztül ismert meg. Önkéntelen kiválaszt egy embert mind közül, ezáltal emberi érzelmi helyzetbe kerül, s bár végig vívódik, de letér a számára kijelölt feladat útjáról és átlép az emberi létbe. Midőn Damien emberré válik, megváltoznak az élők reakciói. Már nem pőre őszinteségükben, kendőzetlenségükben találkozik a többi emberrel, hanem mindenki a szerepét játszva, társadalmi- szociális köntösét és sallangjait magára öltve reagál vele. Az előadás ugyanakkor optimista artikulációban zárja Damien történetét.Hogy a valaki iránti megvalósult ragaszkodás, vagy pusztán az érzékelés és létezés egyszeri és vissza nem térő lehetősége a nagyobb ajándék számára, nem derül ki, de talán nem is lényeges.
A színdarab időnként humoros, máshol prózai, de nem tér le a kijelölt pályáról. Mesél, reflektál, reagál, szórakoztat, használja a színház összes rendelkezésre álló terét, technikai megoldásait, szinte teljes társulatát, egyfajta komplexitást aposztrofál, ami visszamutat a tematikára. A társulat kiforrott és szórakoztató játékkal anélkül, hogy bárkit külön kiemelnénk, egységesen élvezhető produkciót mutatott be, a pólusok kellő súllyal, egymást kiegészítve voltak jelen. Az alapmű egyébként megengedő konstrukcióját is figyelembe véve a darab eltalálta a mértéket a ragaszkodás és az önállósodás között, az elegy rendben volt, és kellőn szerteágazó, kellőn összekapcsolt és érdekesen bemutatott történetekkel, gondolatokkal léptünk ki a belváros sűrűjében megbújó pinceszínház ajtaján.