Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Az Ünnepi Könyvhéten szerettem volna megvenni magamnak Háy János legújabb könyvét. De miután először belelapoztam, gyorsan visszatettem a pultra. Nem ment el tőle a kedvem, hanem amikor néhány mondatába beleolvastam és rájöttem, az egyik kedvenc kortárs íróm az egész könyvben következetesen a számomra gyerekkoromban annyira otthonos tájszólás alapjait használja, megijedtem. Felkavart. Az volt az első gondolatom, könnyen csalódást okoz, hogy ugyan a köznyelvet is beszélőként a múltban számomra mindennapos szófordulatokat, hangtani sajátosságokat, és ragozást rosszul használja fel. Hangsúlyos a különbség, a hozzá fűződő olvasmányélményeim után a rosszra használja, eszembe sem jutott. És természetesen a csalódástól való félelem is inkább a gyermekkorom világának a törékenységére, és nem a József Attila-díjas író képességeire utal.
De a sorsát nem csak a Mamikám hősei, de én sem kerülhettem el. Néhány nappal később arra értem be a munkahelyemre, hogy az asztalomra van téve a kötet, létrejött a találkozás.
Az Európa Könyvkiadó gondozásában, a szokásos „Háys” külső jegyeket is – hiszen a borító az író festményének a felhasználásával készült – viselő kötet nem csupán azért különleges, mert számtalan helyen eltér az akadémiai helyesírás szabályaitól. A szerző szándéka szerint egy olyan világba vezeti olvasóját, ami már – tőle idézem – nem fotogén. Olyan világ ez, amelynek szereplőit a többségi társadalomban elsődlegesen a roma nemzetiségük határoz meg, hiszen még a közvetlen közelükben élők, őket személyesen ismerők is azonnali előítéletekkel vannak irányukba.
A cigánylány szemszögéből, az ő szavaival, a palóc nyelvjárás egyes elemeit követve, és leginkább a lány érzésein át megszűrt történet olvasása közben egyre határozottabban jöttek elő a Háy János írásaira jellemző jegyek. A visszautalások, a hosszú, sokszor sorokon átívelő, minden felesleges megállapítást, félrebeszélést nélkülöző mondatokból azonban hiányzott volna a valódi jellemrajzolás. Nagyon szeretem, ahogy Háy János karakterei sokszor hangsúlyosan viselik azokat a személyiségjegyeket, amelyek által a sorsuk irányának alakulása is kirajzolódik. Számomra ez a Mamikám című regényében szinte teljes egészében hiányzik. Talán ez az író céljának eléréséhez tudatosan használt eszköze, hogy nem a személyiségjegyeken, hanem az előítéletek alapját is jelentő életforma naturálisan ábrázolt eseményein keresztül vezeti be az olvasót abba a világba, ahová sok gyermek születik, és ahonnan nem csak nagyon hosszú, de nagyon göröngyös úton át lehet kitörni.
Háy János olyan egyszerűen ábrázolja ennek a világnak a törvényen kívüli törvényeit, hogy az az olvasójának egyben arcpirító, és mellbe vágó is. Az író nem csak az által tudott különböző társadalmi rétegek közt tolmácsolni, hogy a „roncsolt nyelven” megírt történetet az olvasó belső hangján, köznyelven hangosítja ki, hanem a mélyszegénységben élők – igen jellemzően a cigányok – problémáinak, gondolkodásmódjának és így életvitelének közelebb hozásán keresztül is.
Nem csupán a gyerekkorom helyszíneiből ismerem ezt a világot, de munkám okán is több éve próbálok ezen a láthatatlan falon átjutni. Még a kezdetekben éltem meg, de soha nem felejtem el Szilvia, (igen, ez az igazi neve, hogy fotogén maradjon) a nálam tíz évvel fiatalabb, de hússzal idősebbnek kinéző, nyolc gyerekes cigányasszony arcának irigylésre méltó ragyogását abban a pillanatban, amikor az uráról kérdeztem.
https://europakiado.hu/konyv/irodalom-67/szepirodalom/hay-janos/mamikam/