Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Nem szeretek fogadni, de arra fogadni mertem volna, hogy a szeptember 23-án, a Vertigo Média forgalmazásában a magyar mozikba kerülő, Aidan Chambers angol író 1982-es regényének a filmadaptációjából, a francia származású François Ozon rendezésében készült ’85 nyara című filmű filmet sokan párhuzamba vonják a Szólíts a neveden című filmalkotással.
A 2020-as Cannes-i Filmfesztiválon debütáló film azonban csak az azonos nemű főszereplők egynyárinak tetsző kalandja és a keletkezett magas szintű filmművészeti alkotás miatt emlékeztethet egymásra. Mondanivalóját tekintve nem.
Az olyan filmeket jegyző rendező, mint a Swimming Pool, a 8 nő, A házban, Frantz, Dupla szerető, Isten kegyelméből ezen alkotását nem csupán Európai Filmdíjra, de 12 kategóriában a Francia Filmakadémia César-díjára is jelölték. Nem véletlenül.
A normandiai tengerparti faluban játszódó történet megértéséhez a filmtechnika minden lehetséges eleméhez, de leginkább az idősíkok minden nehézség nélküli változtatásához nyúlnak az alkotók. Az „in medias res” kezdéssel sem az idő hiánya miatt élnek, az sokkal inkább a figyelem felkeltésének, az alaphangulat megadásának, a történet izgalmas kibontakoztatási lehetőségének az eszköze. Elképesztően egyszerűen feldobják a problémát: egy egymással közeli viszonyban lévő pár egyik tagját rendőr kíséri, miközben belső beszédéből kiderül, a pár másik tagja már nem él. És innentől kezdve semmi nem az, aminek látszik.
A könnyű nyári kaland, amely Alexis és David hat hétig tartó, igen intenzív kapcsolatát villantja fel, az őrület határát súrolja egy olyan közegben, amelyben az alkotók valóban visszaadják a nyolcvanas évek hangulatát. A már Kelet-Európát is jellemző divat, hajviselet és betétdalok akár nosztalgikus hangulatot is teremthetnek a nézőben. De ami közben a két fiatal között történik, annak a kapcsolódás minőségét tekintve semmi köze a Szólíts a neveden történetéhez és nem véletlenül kerültem a szerelmi történet kifejezést, mert ahhoz sem. Csak emlékeztet rá, és annak a természetére. És ezt, a külső megfigyelő és az átélő által a jelenben szinte észrevehetetlen különbséget alakítják zseniálisan, a legnagyobbakra jellemző könnyedséggel a színészek (Félix Lefebvre és Benjamin Voisin).
A manapság oly divatossá vált nárcisztikus személyiségjegyeket viselő David elemi erővel hat bárkire, aki a közelébe kerül. Ezt nem tudja elkerülni a középosztálybeli gyökerekkel rendelkező Alexis sem. És a Házibuli című filmet idéző nagyjelenet idején még a néző maga is elhiszi valódi társra talált.
A lényeg azonban a részletekben van. Egy idő után ezt a néző is felismeri, akkor is, ha ő maga még nem tapasztalt hasonló élményt. Az alkotók azonban nem csupán az idő síkjaival játszanak tökéletesen, de az érzelmiekkel is. Ugyan a filmben csupán a The Cure zenekar In Beetween Days című dala hangzik el a főcímdalaként, de én kihallottam belőle a történet fő vázát adó érzelmi alapnak a Pictures Of You című dalukat, és a legvégén a Lovesong-ot is. Utóbbi kettő közt lényeges a különbség. Pont akkora, mint a két film szerelmi mondanivalójánál. Természetesen semmi köze az érzelmeket megélők neméhez. Csupán az érzelem minőségében kell a különbséget keresni. Aki nem hiszi járjon utána.
