Burnout – Öröm és boldogság (16)

Szerző: Sokolowski Dániel

Nem vagyunk rendben. Nem vagyunk rendben? Nem vagyunk rendben! Mi a különbség a három, azonos szavakból összerakott mondat között külön-külön és mit jelentenek egyben? A mondanivaló minden kifejezésformában néha egészen jelentéktelen részleteken, kapcsolódási pontokon, vagy éppen azok hiányán vesz egészen más irányt, vagy semmisül meg. A Budaörsi Latinovits Színház ismét rendezni hívta Alföldi Róbertet, ezúttal a klasszikus irodalom helyébe a kortárs lépett, amely, olybá tűnik magánéleti(?), politikai(?), szociológiai(?), pszichológiai(?) interpretációkat követelő csatatérre szánt alkotás.

© Borovi Dániel

A helyszín: Románia, Erdély, magyarok lakta kisebb-nagyobb települések, a történet pedig az itteniek viszonya a mássághoz. Pontosabban az útjukba kerülő másokhoz, mert jelenségként aposztrofálva, halvány fogalmuk nincs arról, eszik-e vagy isszák, kimondani is szégyellik, de nem is tudják, meg amúgy is, a statuálás a lényeg, meg a szilvapálinka. Még pontosabban nem is viszony ez, mert az már valamiféle kölcsönhatást feltételez, és mert aligha értelmezhető ekként a szűnni nem tudó, megalkuvást nem tűrő predeterminált diszkrimináció, ezért inkább csak állapot.

A darab hősei hellyel-közzel ismerik egymást, időnként egymásba botlanak, ám az egyetlen, ami igazán összeköti őket, a szexuális identitásukból eredő üldözöttség. Ennél sokkal többről, róluk nincs szó, csak annyit tudhatunk, amennyit egy-egy érzelemállapotukról maguk el nem mesélnek, kiabálnak, vagy énekelnek, szerelmi életükbe egy-két rövid epizód erejéig kapunk betekintést.

© Borovi Dániel

A darab másféle hősei a szexuális identitásukból eredően üldözők. Ha nézői pozíciónkból mégis csalódnánk bennük, nem tudunk, mert egytől egyig, ezen az alapon előítéletesek, fizikai és/vagy lelki bántalmazók, ezen kívül előbbieknél is kevésbé ismerjük meg őket. A néző akaratlanul is vágyik a tájékozódásra, meg akarja ismerni a hősei jellemét és történetét, hogy választ kereshessen a miértre. Amennyiben ez a vágyunk, magunk maradunk, csak információhiányban tapogatózhatunk. A melegek egyszerűen csak elfogadásra vágynak, a nem melegek egyszerűen csak nem fogadnak el.
És ez a darab egyik legnagyobb adóssága, nem engedi a nézőt azonosulni. A történet foghíjas, egydimenziós világot mutat be, amelyben az emberek egydimenziósak és foghíjasak, a körülmények a nemi alapú diszkriminációnak rendelődnek alá. 

© Borovi Dániel

A jelenetek stílusukat tekintve a kirekesztettek sablonszerű memoárjai (valakit kitagadtak a coming out után, mást kirúgtak az állásából, vagy éppen súlyos testi sértéssel honorálták puszta másságát az utcán), melyek részben vagy egészben meg is elevenednek a színpadon. Fura műfaji impresszió elegyet kapunk, ugyanis a borzongató események között az élet komédiát idézően zajlik, az erdélyi ízes, de egycsavaros észjárás, és az ezt artikulálandó szójárásokban kifejeződő félreértések és az élet apró cseprő vicces szituációi feledtetik az epizodikusan tálalt drámai overload-okat. Éppen hogy traumatizálódtunk, máris a székely jóbarátok kanapéján találjuk magunkat, és önfeledt nevetésbe vált a sajnálkozásunk, vagy megbotránkozásunk. És ahogy egy jóízűt nevettünk, jönnek az újabb tragikus emlékek, helyenként fasisztoid narratív aláfestésben hallunk szemelvényeket az alsóbbrendű fajokba sorolt homoszexuálisok életét bemutató national geographic matinészerűségből. Sem nevetni, sem sírni, sem szeretni, sem gyűlölni nem tudunk öt percnél hosszabb ideig, egyfajta paranoid állapot ez, a néző egy terápiás szakaszban leledzik, azonban ezen terápiának sem előzménye, sem folytatása nincsen. Beszorultunk.
Egy narratíva átvitt értelemben történő bemutatása – legyen az akár szatíra, akár hősköltemény, vagy más – leképezi a dimenzióját, amelynek saját szabályrendszere van. Ettől jellegzetes, ettől értelmezhető, ez a szabályrendszer, akár a gravitáció igazodási és asszociációs alap is egyben. Az Öröm és boldogságban több ilyen rendszer elemei ütköznek, ami nemcsak az előadásmódra, de a témára, annak súlyára és interpretációjára is rányomja a bélyegét. Szíkely félnótásokon és könnyed kabaréjukon nevetünk már-már önfeledten, közben szélsőséges fizikai és lelki bántalmazásokat és naturalista meztelenséget látunk, helyenként nem passzoló obszcén-elemekkel, mindezt pedig átható disztópikus narráció fogja keretbe.

Műfajba tehát nem tudunk kapaszkodni, de másba sem. Ugyanis a szereplőket nem ismerjük annyira, hogy szeressük, vagy gyűlöljük. A p*náról kurjongató leszbikus lány életét nem fogom jobban megismerni annyiból, hogy nagyon elszántan vágyik a szexre egy másik nővel, ugyanúgy ha ezt egy férfi követi el, nem lesz tőle sem szimpatikusabb, sem antipatikusabb, sem heterónak, sem embernek. Legfeljebb vérmérséklet függő, kinek nyeri el tetszését egy ilyen dramaturgiai elem, vagy kinek nem, a narratívához önmagában nem tesz hozzá. Pont ahhoz nem enged közelebb, akihez a darab akarja(?), hogy közelebb kerüljünk. A bántalmazókra úgy mutat rá, hogy ott van, ezt műveli, akár az előmászó papírmasé szörnyre a kísértetkastélyban.Ami pedig az identitáshiányt fokozza, hogy a bírói szóhasználattal “ellenérdekű felek” között hiányzik mindennemű tranzíció, mindegyik a maga igazsága szerinti mechanizmusok igencsak szűk mezsgyéin cselekszik. Az igazság pedig a maga végletességében nekünk, emberek számára pusztán vízió. Az egyetlen, amit tehetünk, a megértésére való törekvés. A darabból azonban ez az általános érvényű, humanista irányultságú játéktér kimarad, nincsenek döntések, csak történések, ami éppen egy felvilágosult emberközpontúságra építő témakörben minimum disszonáns. Annyi itt a bizonyos, hogy a hetero nem segít a nem hetero-nak, a “buzi pedig csak egy buzi”.

© Borovi Dániel

A darab a felvezető három mondat közül mindösszesen az utolsót fejezi ki: valami bűzlik Dániában! A narratíva nem feszeget fogalmi kérdéseket, nem firtatja a kisebbség diszkriminációját, az elnyomást, ezek rendszereit. Nem foglalkozik a magány, az üldöztetés, vagy éppen az agresszív és bántalmazó személyiség, a valóságban rengeteg embert sújtó pszichológiájával, vagy magával a nagybetűs mássággal, csak mutogat ezekre. Egy felkiáltó jellel transzparentál, előzmény és konzekvencia nélkül. Eképpen pedig saját magára van utalva. Önmagából meríti létjogosultságát és igazát. Önigazol. Zsákutca.

© Borovi Dániel

A társulat kitett magáért, a szín kompozíciója és az előadásmód szórakoztató. Chován Gábor többször megszemélyesítette már a teszetosza fajankót, ugyanakkor nem érződik, hogy ismételné, minden alkalommal hozzáad olyan plusz energiaszálat, amit még nem láttunk, és újból nevettet. Ilyés Róbert szinte minden színházi archetípus figuráit játssza, újra és újra bizonyítva, hogy kellő figyelmet fordít valamennyi apró jellemvonásra. Komédiásként ezúton is szórakoztat, és drámai váltásaival hökkenti meg a nagyérdeműt. Ő képez egyedül némi dramaturgiai átmenetet a drámai helyzetben lévők és a kutyakomédiázók között. Spolarics Andrea karaktereiben egyenes, mint a nyíl, nyájas, mint a kivégzőtiszt, de minden fordulatában elutasító és gúnyos. A Fröhlich Kristóf által megformált Dénes archetípusos ifjú főhős, elszánt utazó, a világból még nem kiábrándult boldogságkereső. Harhai Petrának elhisszük, amit kislányosba fordított orgánumával egy sérült naiva személyiségéből mutat. Zabolátlan, szertelen, már-már olyan mesefigura, amilyennek a kedvese látja őt az álmaiban. Mertz Tibor szerepe az eszköz a legprózaibb és legnyersebb üldöztetésre és megaláztatásra. Judit, azaz Pető Kata, Chován mellett a másik értelmiségi karakter, ők ketten valamilyen szinten rokonlelkek, közös lerészegedésben egymásnak is feszülnek, miközben próbálják a saját tragédiájukat a másiknak elővezetni.A némileg didaktikus díszletbe öltöztetett színpadon játszódnak a jelenetek az auditóriummá rendezett nézőtér alatt. A minimál berendezést főleg fényjáték, és dramaturgiai pontokban elővezetett hegedűs egészíti ki. Az asztal fölé lógó monumentális lámpatest hol hullaházzá, hogy kocsmává alakítja az alatta fekvő teret, és “magyaros” motívumokkal varrott díszpárnák csimpaszkodva árulkodnak arról, milyen jellegű kulturális közeget képzeljünk magunk köré.

© Borovi Dániel

Hihetünk egyáltalán a megváltásban, keressük-e magunkban a madách-i küzdést, bízik-e az alkotó egyáltalán az általa teremtett, a valóság tükrének szánt világban, vagy már lemondott róla?
A mű artikulációjában statikus kiáltás, fölmerül hát a kérdés, ki az, aki magáénak érzi? Nincs meg bennem a bizonyosság, hogy egyöntetű választ kapnánk erre a kérdésre, amely nem világlátásunkra értendő, sokkal inkább magára a darabra. Innen pedig egyenes az út ahhoz a költői kérdéshez, hogy miért a darab kerül a kérdés előterébe, az általa bemutatni szándékozott, az általa kétszeresen aláhúzott, vastagon szedett probléma pedig miért marad sajnálatos módon háttérben?

Az ember szüntelenül vágyik a megbékélésre, a katarzisra, arra, hogy értelmet és megértést nyerjenek a dolgai, letehesse a terheit, elérje az önazonosságot, ez tudat alatt minden életszakaszban így van. Miért nincs ez így esetünkben éppen a képzelet, a színház világában, egy olyan dimenzióban, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, és ahol a legnagyobb hatalmunk van a hőseinket, vagy éppen magunkat ehhez hozzásegíteni? Vagy éppen attól eltávolítani. Az irány alkotói fakultáció, de mindenképpen sebességbe kell tolni a gépezetet, mert ha huzamosan jár egy helyben, túlhevül, kigyullad és felégeti önmagát.

© Borovi Dániel

https://latinovitsszinhaz.eu/eloadas/orom-es-boldogsag/