Szerző: Sokolowski Dániel
A címben szereplő előadás a Budaörsi Latinovits Színház első bemutatója az évadban, éppen ezért nem mindennapi, nem megszokott hangulatban láthattuk. A színházakat is érintő korlátozások az első hullámot követően még éppen, hogy teret engedtek egy-két eseménynek, ám ez egy rövid, átmeneti levegővételnek bizonyult csupán, és követte egy még hosszabb, „terméketlen” időszak. Ez a megfogalmazás mégsem pontos, mert a társulatok, amennyire a szabályozások engedték dolgoztak, ötleteltek, alkottak, próbáltak, ám mindeközben kiesett még egy színházi évad, és újfent csak egy ígéret volt a körülményektől a 2021-es év rendes megkezdése. Hogy a mostani, relatíve szabadabb időszak meddig tart, arra sem jóslat, sem garancia nincs, ám szerintem sokan bízunk abban, hogy újra rendszeresen kapcsolódhatunk az élő művészettel.
A rekviem egy álomért történetét sokan ismerhetik könyv, és film formában is, egy olyan témát mutat meg, amit többféleképpen láthattunk, sokféle üzenettel és mondanivalóval, és ez nem is a legfrissebb közülük. A drogfüggőség társadalmi aspektusai és kifejeződései az idővel változnak, mindig újból válnak aktuálissá, minduntalan más arcukat mutatják, nem lehet tehát elmenni annak reflexiói mellett sem. A kérdés jobbára az, hogyan kerüljön bemutatásra ez a történet, és ha van ilyen alkotói szándék – legtöbbször éppen ez a vezérelv -, hogyan kerüljünk a jelenség elé egy lépéssel, azaz miként nyerjen az alkotás preventív jelleget? Erre a válasz sokszor a nyers prezentáció, kommentár nélküli megjelenítése annak, mi vár arra, aki belép ebbe az ördögi körbe. Ez a módszer sokszor nélkülözi a megtisztulást, nem hazudik ígéretet a katarzisra, nem ír receptet a kigyógyulásra (a mainstream filmművészetből említhetjük itt a Trainspotting filmeket, az Egy kosaras naplóját, vagy éppen a szóban forgó előadás alapját adó könyv alapján készült, azonos című filmet).
A történet érezteti korának alkotói eszközeit, ezért kevésbé jellemzi konkrét és gondosan komponált felvilágosító szándék vagy filozófiai minőségű artikuláció, ellenben tapintható valóságában mutat olyan képeket, amelyek óhatatlan velejárói a függőségi állapot egyes szakaszainak, és már önmagukban is elrettentésként, borzongatóan funkcionálnak. Játszik benne az agónia romantikája, mint korabeli perspektíva, szereplői a felvezetésben megdolgoznak rokonszenvünkért, alapvetően jónak, de legalább viccesnek kell látnunk őket, hogy a továbbiakban melankolikusabb legyen a hanyatlásuk, mondhatni gyönyörködünk egy kicsit mielőtt megsemmisítjük őket, mintha Mozart Rekviemjét hallgatnánk a temetésünkön.
Komoly szakmai kihívás egy nem színpadra készült művet adaptálni, amelynek jellegzetességei ráadásul éppen konkrét irodalom – és filmtechnikai módszerekre építenek.
Talán a kihívás is éltette és juttatta el a bemutatóig ezt a produkciót, a hosszú tehetetlenség, és szünet után valami különlegessel előrukkolni. Részben ezzel is indokolta Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezőként az előadás születését, és az ezzel járó aprólékos munkafolyamatot. Sikerült-e megugrani ezt a maguk állította lécet? Erre várta a választ a társulat az utolsó elsötétítésig.
Az első felvonás sok esetben előkészíti a másodikat, ez itt annyira igaz, hogy közepes érdeklődéssel hagytuk ott a széket a szünetben, ugyanakkor a második rész nem tétlenkedett, azonnal torkon ragadta a nézőt, és kötél nélkül ugrott a mélybe.
Egészében nem könnyű alkotás, különösen a témára érzékenyeknek tűnhet helyenként nehezen emészthetőnek. Konkrét kórtünetek játszódnak a csak a legszükségesebb díszletelemekkel berendezett színpadon, és ezeket minden rezdüléssel, minden fájdalmas lélegzetvétellel szorítja magához a színészi játék. A sokszereplős történetet összesen öt színész játssza el, mindegyikük sok feladatot kapott, amit az előadás teljes hosszában kézben kell tartani, különben jelentős nagyságú tégla hiányozhat az összképből.
Ha már az összkép említésénél tartunk, az előadásmód mellett nagy hangsúlyt kapott a rendezés is. Hogyan mutassunk be színpadon olyan jeleneteket, amelyeket filmen is csak magas korhatár besorolással lehet bemutatni? A színészi teljesítmények mellett talán ez az előadás egyik legnagyobb érdeme, hogy nem lépi át az öncélú, l’art pour l’art sokkolás határmezsgyéit. Az elvonással küzdők agóniáját, az emberi lélek és test teljesítőképességének határán zajló szexuális jellegű aktusokat, a magából kivetkőzött emberi tudat szélsőséges pillanatait eljátszó jelenetekben kellő színezettségű és kontrasztos a színházi fantázia és elegancia ahhoz, hogy ami a néző szeme előtt játszódik, elég hatásos, de ne botrányos legyen. A rendezés betárazta a konzekvens alkotói alázatot, és a színészek megdolgoztatása mellett nem dolgoztatta meg a szükséges mértéken túl a nézőit.
A szereplők közül Takács Katalin és Böröndi Bence átható alakításai mellett Nagy Katica, Ilyés Róbert és Fröhlich Kristóf játéka nyerte el leginkább a tetszésünket.
Mindhármuk számára más volt a bejárandó út ezzel az előadással. Fröhlich Kristófnak főszereplőként a középpontban kellett megállnia a helyét, mérleghinta-szerűen rajta billegett a többi karakter súlya. Az általa megformált Harryvel a többiek közvetlenül kerülnek kölcsönhatásba, mindőjüknek van vele saját ügye. Ha ő nem működik, az a többit is könnyen kibillentheti a maga fajsúlyából. Fröhlich Kristóf láthatóan értette ennek a jelentőségét, jól érezte magát a szerepben, de nem a megúszásra játszott, annak minden lelkiállapotát, személyiségjegyét tisztességesen mutatta be.
Ilyés Róbert mindenes státusban játszott. Hasonló intenciójú, ám teljesen eltérő személyiségeket kellett szórakoztatóan bemutatnia néhány perc, olykor másodpercnyi időeltéréssel, gyakorlatilag vizuális karakterisztika, különösebben eltérő jelmezek vagy smink segítsége nélkül. Nála az egysíkúság és az unalmasság kockázata játszott, ám ezekről ebben az előadásban szó sincs. Ilyés sokszínű előadó, szinte minden embertípus energiáit képes színpadra vinni, kimondottan érdekes és szórakoztató volt nézni az itt előadott karaktereit.
Nagy Katicának volt talán a legnehezebb feladata. Neki jutott több ízben a leghálátlanabb szerep, mind karakterét, mind előadói pozícióját tekintve. Mindkét szempontrendszer szerint a mélybe kellett úsznia, emellett precíz mozgáskoordinációt kellett elsajátítania az előadott kényszeres viselkedések és érzékszervi reakciók eljátszásához. Színpadi megjelenésében a legelemibb nőiességének használatával kellett felépítenie Marion képét, majd mindezt szilánkosra törnie, saját maga és mások általi megaláztatások sorozatán keresztül. Helyenként kellően meghökkentő, a női nézőközönség számára minden bizonnyal még intenzívebben átélhető eredménnyel projektálta ennek a lánynak a tragédiáját.
Takács Katalin, mint Sara a passzivitás, a marginális és kihasznált kisember megszemélyesítője. A tévé előtt, majd egy gyógyító (de inkább csak a halálig életben tartó) intézetben tölti egyre inkább hervadó életét.
A Böröndi Bence által megformált Tyrone egyidős Harryvel, neki azonban minden tekintetben hátrányosabb sors jutott, mind előzményekben, mind a végkifejletet tekintve.
A filmszerű vágásokat és váltásokat, melyek kulcsszerepet játszottak a vizuális élményben, a színpad kettéosztásával érték el, megosztva a jeleneteket hol térben, hol időben, néhol mindkettőben egyszerre.
A vezérkronológia is magára a hanyatlásra, az egyirányú mélybe zuhanásra utal, a nyárból indulunk, és a télben kötünk ki, a történet pedig a tavasz ígérete nélkül zárul, így magunk szegezhetjük a szereplőknek a kérdőjelet, van-e esélyük a feltámadásra. A hosszú és fájdalmas beismerés, a démonokkal való megküzdés vágyából született elhatározás, és az önmagukkal való legmélyebb szembenézés nélkül aligha.