Gyurity Kondic Diana interjúja
A neves szerb irodalmár, prózaíró, nyugalmazott egyetemi docens, Dr. Predrág Stepanović alkotói évei során saját elbeszélései és regényei mellett szerb, magyar, és orosz nyelvű szerzők fordításaival is gazdagította életművét. Bár már közel jár a nyolcadik évtizedéhez, továbbra is aktív, s különböző fordításokon és kiadványokon dolgozik feleségével Sády Erzsébettel együtt. Meglátogattuk szentendrei házában, ahol szívélyesen fogadott bennünket egy „pohárka” beszélgetésre.
Mohácson nőtt fel, egy tipikus szerb családban. Édesapja görögkeleti, vagy ahogy újabban mondják, ortodox szerb lelkész volt, ami gyermekkorában, tekintettel az akkori politikai rendszerre, nem volt könnyű dolog. Hogyan telt valójában a gyermekkora?
Ha visszagondolok gyermekéveimre, mindig úgy érzem, hogy Mohácson mindig derűs, napos idő volt, s minden ragyogott. A valóságban persze nem így volt, hiszen voltak esős, szeles, havas időszakok is. Mikor erre mai szemmel visszagondolok, rájövök, hogy az emlékezés valahogy megszépíti a gyermekkort. Nem szándékosan, ez valahogy belülről jön. Habár édesapám hercegszántói származású volt, édesanyám pedig mohácsi, a véletlen úgy hozta, hogy Százhalombattán születtem 1942-ben, azokban a nehéz háborús években. Édesapám ott kapott először parókiát. Akkoriban a „testvérek már nagyban pakolták” a tököli katonai repülőteret, ami szemben volt Százhalombattával, s a szülők attól való félelmükben, hogy egy eltévedt bomba eltalálhatja a százhalombattai szerb parókiát, hét hónapos koromban levittek Mohácsra a nagyszülőkhöz. Még azon az őszön meghalt az idős mohácsi szerb plébános, s apám átvehette a mohácsi plébániát. Így mindannyian együtt voltunk, s első emlékeim már Mohácshoz kötődtek.
Anyai nagyapám tehetős gazdaember volt, akinek a földje, tanyája, szőlője, gyümölcsöse mellet nagy juhnyája is volt, amelyet két juhász és egy bojtár őrzött, gondozott, így eleinte semmiben sem láttunk hiányt. Nem beszélve az egyházközségi földről, amely apámnak járt, s amelyet ő felesbérlőnek adott ki. Úri módon éltünk. Emlékszem, amikor Nagyboldogasszony előnapján a szőlőhegyi vodicára, azaz szentkútra kellett menni vízszenteléssel egybekötött litániára, a városgazda fiákert küldött értünk, néha ő maga jött. De ez az időszak, amikor „úri módra” életünk, nem tartott sokáig. 1948. szeptemberében még a szerb felekezeti iskolába kezdtem járni, de már novemberben a felekezeti iskolákat bezárták. Előző évben, 1947-ben ugyanis a kommunisták vették át a hatalmat, s elkezdődött az államosítás, ami az egyházi földekre is vonatkozott. Egy nagyon kis havi összeget az állam kártalanítás címén utalt ugyan, de abból négyen, az 1944-ben született öcsémmel együtt, nem tudtunk volna megélni. Apám valahogy mégis föltalálta magát. Hercegszántón örökölt három hold földet, azt elcserélte valakivel mohácsi három holdra, s mert parasztgyerekként nőtt föl, értett a megműveléséhez. Időnként, amikor igencsak izzadni kellett, például aratás idején, ironikusan mondta: „Úgy kell nekem, miért nem tanultam papnak”. Nehéz idők következtek. Nagyapámtól is minden elvettek, kivéve a birkanyájat. Azzal nem foglalkoztak, csak a földdel.
Hogyan folytak a tanulmányai?
Az általános iskolát és a gimnáziumot Mohácson végeztem. Amikor 1960-ban leérettségiztem, mint papgyereket nem vettek föl továbbtanulni. Így hát két évig dolgoztam Pesten, mint autószerelő ipari tanuló, és eveztem az FTC, vagyis a Fradi Evezős szakosztályában. Hát igen, a származási kategóriák meghatározóak voltak, s nem a képesség. Négy kategória volt: munkásparaszt, ez volt a legjobb, majd következett az értelmiségi, aztán a már említett egyéb, ahová elsősorban a magánszektorban dolgozók tartoztak, és a földművesek, akik nem akartak belépni a tsz-be. Ide tartoztam én is. A legrosszabb az osztályidegen kategória volt.
Két évvel később, 1962-ben eltörölték a származási kategóriákat. Én ekkor az ELTE Bölcsészkarán, orosz és szerbhorvát szakon felvételiztem, de nem vettek föl. Vujicsics Sztojánnak, a család barátjának, voltak kapcsolatai az egyetemen, s megkértük, nézzen utána a felvételi pontszámaimnak, mert meg voltam győződve róla, hogy sikeresen szerepeltem. Kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen eset, hanem ugyanígy járt immár öt éve a szentendrei Dimitrije Stefanović, aki közben már elvégezte, nem emlékszem pontosan, a református vagy a katolikus teológiát is, csak hogy tanuljon. Neki volt a legtöbb pontja, s utána én következtem. Minket nem vettek föl, az utánunk következőket igen. Ekkor valaki azt tanácsolta édesapámnak, hogy forduljon levélben Kádár János irodájához. Postafordultával megjött a válasz, hogy utasították a minisztérium megfelelő osztályát, hogy vizsgálja felül az ügyet. Onnan aztán egy hónap múlva jött meg a válasz, hogy valóban hiba történt, de mert az egyetemen már minden hely betelt, jelentkezhetek a Pécsi Tanárképző Főiskola azonos szakjaira külön fölvételi nélkül.
Pécshez, úgy tudom, sok minden köti.
Igen. Négy felejthetetlen év volt ez, amit ebben a baranyai városban töltöttem, s ennek eredménye volt az is, hogy ott ismerkedtem meg feleségemmel, akivel azóta is együtt élünk, s két gyermekünk van, Milán és Tijana, tőlük pedig négy unokánk. A pécsi évekről szól első regényem is, amely alapján 1986-ban film is készült a Magyar Televízió Pécsi Stúdiója és az Újvidéki TV koprodukciójában. Ez a regény az emlékek és bizonyos nosztalgia alapján íródott, amikor több évvel később találkoztam néhány volt évfolyamtársammal, s fölidéztük a múltat. Természetesen, megváltoztattam a szereplőket, nem csak a neveiket, összegyúrtam a valóságot és az imaginációt, s megírtam első regényemet, amely Prepolovljeni (A meghasonlottak) címmel jelent meg.
Mi történt később, hogy alakult a karrierje?
A Szerbhorvát Általános iskolában és gimnáziumban kezdtem dolgozni, de pár év után Hadrovics professzor javaslatára ösztöndíjas aspiráns lettem. A feladatom a magyarországi szerbek és horvátok nyelvjárásainak földolgozása volt. Amikor letelt a három év aspirantúra, adjunktus lettem az ELTE Bölcsészettudomány Kara Szláv Tanszékén, Hadrovics professzor mellett.
Fordítással már azokban az években elkezdtem foglalkozni, amikor gimnáziumi tanár voltam. Vujicsics Sztoján beajánlott az Európa Könyvkiadónak, s így kezdtem a komolyabb fordítói munkát. Ennek a munkámnak köszönhetően, bekapcsolódtam a jugoszláv, elsősorban a szerb irodalmi életbe, s egyre gyakrabban utaztam Belgrádba.
Az első jugoszláv író, akivel megismerkedtem, tulajdonképpen Budapesten, Danilo Kiš volt, s itt ismerkedtem meg a Magyar Írószövetség vendégeként itt tartózkodó Predrag Čudićot is. Belgrádi tartózkodásaim során megismerkedtem többek között Moma Dimićtyel, akihez szoros baráti szálak fűztek egészen az ő korai haláláig.
Még pécsi éveim alatt lefordítottam Branko Ćopić egy elbeszélését, amely a Dunántúli Napló vasárnapi mellékletében jelent meg. Ugyanitt közölték néhány írásomat a kortárs jugoszláv irodalomról is. Több esszét is írtam, például a Dubrovniki Nyári Játékokról. a spliti Meštrović Galériról, ezek a pécsi Jelenkorban című folyóiratban jelentek meg, de később más folyóiratok, például a szegedi Tiszatáj is közölték írásaimat. Jóval később a budapesti Narodne novine című délszláv hetilapban kezdtem el rendszeresen publikálni, részben könyvismertetéseket, részben saját prózai írásaimat.
Az egyik elbeszélése a múlt század hetvenes éveiben nagy visszhangot keltett. Mi történt tulajdonképpen?
Még az egyetemen voltam adjunktus, amikor a Smrt cimbalista Pište (Cimbalmos Pista halála) megjelent a belgrádi Književne novine (Irodalmi Újság) című lapban, és nagy botrányt keltett.
Én, őszintén szólva, nem számítottam erre. Az elbeszélés egy igaz történeten alapszik, amelyeket két főiskolai barátom is elmondott.
Az elbeszélés meglehetően „zaftos”, egy csárdában játszódik, ahol hatalmas lumpolás folyik, s mint ilyen helyeken lenni szokott, sok minden történik. A valóságban az eset a Szentendrei-szigeten levő Pokol csárdában játszódott, amely ma is áll.
Amikor az utolsó kompjárattal Vácra tartottak, egy fiatal katonatiszt, aki a barátaival mulatott, elővette a revolverét, és lelőtte az egyik cigányt, aki a társaival a csárdában muzsikált. Mindössze ennyit tudtam az esetről. Én a történetet teljesen más környezetbe helyeztem, megbonyolítottam, és jól megfűszereztem káromkodásokkal. Először a Jugoszláv Néphadsereg Lapjának újságírója kezdte a támadások sorát, azzal, hogy negatív színben tüntettem föl a Jugoszláv Néphadsereg egy tisztjét. Később a támadások Újvidékről folytatódtak, mert a történetben szerbek, magyarok, bunyevácok, cigányok veszekednek egymással. Végül a dolog áttevődött Budapestre is, s befolyással volt az egyetemi karrieremre, mert a tanév végén, a következő év júniusában lejáró szerződésemet nem hosszabbították meg. Fura idők voltak ezek, mert ugyanakkor az állam senkit nem hagyott munka nélkül. Ez történt velem is. A Magyar Tudományos Akadémia Kelet-európai Irodalmak Kutatócsoportjától kaptam szerződéses megbízást, majd teljes állást, s ott dolgoztam a csoport megszüntetéséig, 1982-ig, amikor is visszakerültem az egyetemre.
Gazdag életművében számos műfordítás is szerepel, amelyek egy részét a feleségével együtt készítette.
Szerbről, pontosabban akkor még szerbhorvátról lefordítottam magyarra Danilo Kiš esszéválogatását, Jara Ribnikar, Branimir Šćepanović, Milovan Danojlić és számos más szerb és horvát író művét, magyarról szerbre pedig Gyurkó László, Spiró György és Örkény István egy-egy drámáját. Oroszról feleségemmel együtt lefordítottuk Dimitrij Szergejevics Lihacsov akadémikus kultúrtörténeti munkáját, amely magyarul Oroszország a reneszánsz hajnalán címen jelent meg.
A legutóbbi munkánk Dobrila Borojević Az én Budapestem című könyve volt. Ezt tulajdonképpen a feleségem fordította, és csak ellenőriztem és javítottam a fordítást, amely a Magyarországi Szerb Színház kiadásában jelent meg.
Írt esszéket és könyvkritikákat is, de egy gyerekregény is kapcsolódik a nevéhez, amely Nyulacska huszonöt meséje címmel nemrégiben immár másodszor került magyar nyelvű kiadásra.
Ezt a könyvet lányomnak Tijanának szenteltem, mert neki köszönhetően jött létre. Ahogy más szülők, én is meséltem a gyermekeimnek elalvás előtt. Ezt mesét alapformájában még az édesapámtól hallottam, s így szólt: „Volt egyszer egy nyulacska, akinek rövid volt a farka. Ha a farka hosszabb lett volna. az én mesém is hosszabb lenne.” Amikor már ötödször-hatodszor elmeséltem a lányomnak, elkezdett kérlelni, hogy meséljek kicsit hosszabban. Én elkezdtem kibővíteni a mesét, s a nyulacska, mint főszereplő, lassanként elkezdett önálló életet élni, s különböző kalandokba keveredett. Múltak az évek, Tijana kinőtt a mesélős korszakából, már önállóan olvasott, amit akart, de akkor elkezdett nyaggatni, hogy a nyulacska történeteit írjam meg egy könyvben. Őszintén szólva, soha korábban nem gondolkodtam Ilyesmin, s valahogy furcsának tartottam, hogy gyermekíró legyek. De végül engedtem Tijana következetes nyomásának. Már 16 éves volt, amikor a könyv megjelent. Igaz ugyan, hogy korábban folytatásokban közzétettem a magyarországi Szerb Hetilapban, de könyv formájában csak 1996-ban jelent meg Belgrádban, a következő évben pedig megjelent a magyar fordítása is, nagyon kis példányszámban. A fordítást tulajdonképpen a feleségem készítette, de mert korábban nem volt közvetlen tapasztalata a mesék sajátos nyelvi világával, megkértem Lázár Ervin barátomat, hogy vegye kézbe a szöveget, és adja meg neki a szükséges nyelvi színt, vagyis stilizálja, amit ő szívesen meg is tett. Most, ennyi év után, a Nyulacska huszonöt meséje újra megjelent a Móra Könyvkiadó gondozásában, 2500 példányban. Így a könyv hozzáférhető lesz az olvasók tágabb körének.
Olvassa-e a Tijana a Nyulacskát a fiainak?
Olvassa, de a magyar fordítást. Ő ugyanis Hollandiába ment férjhez, s miután a férje holland, a gyerekek nem beszélnek szerbül. Nekik, úgy tűnik, a szerb identitásból csak a pravoszláv vallás marad, amelyben meg lettek keresztelve.
Gyurity Kondic Diana
Fotók: Dr. Predrág Stepanović engedélyével