Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Kalmár János (1952-) Munkácsy-díjas magyar szobrász- és éremművész a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent kortárs magyar írók szövegeivel kísért fekete-fehér fényképalbuma több szempontból különleges. Az új műfajban megnyilvánuló képzőművész a koronavírus járvány miatt elrendelt kijárási tilalom alatt – 2020. novemberéről 2021. februárjáig – az éjszakai fővárost megörökítő fotóihoz olyan kortárs művészek járultak hozzá saját gondolataikkal, mint Abody Rita, Bojár Iván András, Borsos Mihály, Dóra Attila, Dragomán György, Háy János, Keleti Éva, Kepes András, Marnó János, Novák Péter, Presser Gábor, Sándor György, Tomaji Attila, Tóth Krisztina és Závada Pál.
A szobrász kamerával egy alapvetően megváltozott hangulatú világot, a budapesti éjszakát járja, hogy feldolgozhassa a változást a saját életében, amiről kiderül, mindenkié. Ami ugyanis a világban történt az elmúlt bő évben közügy, mivel mindannyiunkat érint, és az alapvető változást, a vírust magát és az utána maradt „romokat” csak közösen tudjuk eltüntetni. Majdnem úgy, mint a vírus jenléte a fővárosi éjszakából az életet. Ebben az ürességben kereste fel kamerájával Kalmár János azokat a helyszíneket, amelyekhez valaha szorosabban, érzelmi alapon is kötődött. Ami számára és sokak számára az élet jelenlétét jelentette. Mindezt annak reményében és tudatában, hogy a város majd újra benépesül, mégis erről az ürességről is legyen emlékünk.
A fotográfiák tényleg alkalmasak az emlékezésre, a néhai hangulatok, illatok, szavak felelevenítésére. Az, hogy Kalmár János saját szemszögéből sokunk számára otthont is jelentő üres város közterületeinek megörökítésével üzen, nem csak az utókornak, sokkal inkább még a jelenkor emberének szól. Arra is fókuszál, hogyan jutottunk ide, mi ebben a közös felelősségünk. És ezzel az egyéni és társadalmi felelősség is megnyilvánul. A csend kiabál a képekről. Úgy, hogy bármennyire is szeretem a könyvnek hangot adó kortárs művészek írásait, itt és egyéb kiadványokban is, nem tudják túlkiabálni ezt a csendet. Olyan, mint a tömegbalesetnél, amikor azt mondják, azt kell először menteni, aki csendben van. És pár hete Budapest úgy emelte fel a hangját, amely ezeken a képeken visszaköszön.
Nem tudok magánemberként nem utalni arra, hogy a város épp tegnap éjjel egészen más arcát mutatta újra a médián keresztül nekem, és tartok attól – szándékosan kerülöm a félelem szót, mert ez azon túl van -, hogy az egyéni felelősség ilyen irányú közösségi hiánya megbosszulja magát.
De visszatérve a keményfedelű, fekete-fehér, általam is ismert helyszíneket felidéző fotográfiákra, szükségünk van erre az emlékeztetésre. Megbocsátani lehet ezeket a kimaradt hónapokat, de annak érdekében, hogy ne forduljon elő többet ez, elfelejteni nem szabad. Az üres utcák mögötti egyéni sorsokat.
Presser Gábor ezt így fejezi ki:
Budapesti csend.
Most végre jól láthatni,
hogy miért egészen más
a budapesti csend,
mint az összes többi.
Kalmár kiment
lefényképezni a magányt,
lefényképezni a hiányzókat.
Osztálylétszám nulla.
Kalmár János fotós, szobrászművész + több szerző: Tilos a Ki
Kossuth Kiadó, 2021
