Szerző: Varga Bótos Anna
Alföldi festőművész volt, az alföldi lét, az alföldi táj szülötte és neveltje. Ebből nőtt ki és mindvégig ez határozta meg pályafutását, művésszé válását, egész lényét, életét.
1921. március 18-án született Szolnokon, munkás családban. Édesapja a szolnoki MÁV Járműjavító elismert géplakatos szakmunkása, majd főellenőre, édesanyja pedig varrónő volt. Korán kitűnt különleges rajzkészsége, amelyet a Járműjavító rajz-szakkörében kezdett csiszolgatni. A Verseghy Ferenc Gimnázium elvégzése után tanulmányait a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán folytatta, amelyet 1944-ben fejezett be (amikor már javában dúlt a háború, és a záró vizsgáztatás is az óvóhelyre szorult). Olyan nagy művészegyéniségek voltak mesterei, tanárai, mint Aba Novák Vilmos, Kontuly Béla és Elekfy Jenő. Fejlődésére nagy hatást tett Gáborjáni Szabó Kálmán is.
A főiskola elvégzése után a Szolnokot ért 1944-es bombázások miatt a közeli tanyákon keresett menedéket, majd rövid szentesi kitérő után, ahol tanítást vállalt, 1945 végén visszatért a szülővárosba. 1948-tól csaknem tíz éven át a Szolnoki Művésztelepen élt és dolgozott. Szolnok, a szülőváros és a művésztelep alkotóműhelye, közössége markáns meghatározója volt életének és művészetének még akkor is, amikor már nem ott élt. Már nős emberként került a telepre ifjú feleségével, Fontányi Margittal együtt. Fiatal volt, tele lendülettel, lelkesedéssel, nagyszabású művészi tervekkel és ambíciókkal, s határtalan rajongással a festészet iránt, szűkebb és tágabb hazája, kivált az alföldi táj és a Tisza vidékének emberei iránt. Ahogy ő mondta, szívvel-lélekkel, teljes odaadással élt a szakmájának, járta a vidéket, hol biciklivel, hol mopeddel, a csomagtartón az összecsukható állvánnyal, vászonnal, palettával és a festékesdobozzal, s alkotott a természet lágy ölén, falvakban, tanyákon, folyóparton, a plain air festészet jegyében, vagy készített vázlatokat, gyűjtötte az anyagot, merített inspirációt. Ez a túláradó szeretet, odaadás és lelkesedés nagy erővel tükröződik akkori vásznairól, grafikáiról.
Életének talán legboldogabb és legragyogóbb korszaka volt a szolnoki, még akkor is, ha a művészet egét ebben az évtizedben gyakran a diktatórikus politika sötét felhői, kényszerei árnyékolták be. Elbeszélése szerint 1948 a fordulat éve volt a művészetpolitikában is: a művészek egy csoportját, köztük édesapámat is, szervezetten elvitték a Nemzeti Szalon tárlatára, amelyet a budapesti Engels téren a szovjet művészek realista képeiből rendeztek. Édesapám furcsállotta a bemutatott anyagot, hiszen már megismerte a nyugat-európai újító, modern, avantgárd irányzatokat, legkiemelkedőbb képviselőit, köztük Braque-ot, Picassót, Duffit, és ő maga is a modernek nyomdokaiba lépett. A magyar képzőművészeket ettől kezdve erős ráhatással szinte belelovallták a realista festészethez való visszatérésre. Apám, a közérthetőség jegyében, a kezdeti elvontabb, absztraháló vonalvezetésről így visszatért a realisztikus ábrázolásmódhoz. Talán ideig óráig még egyet is értett ezzel az irányzattal, hiszen maga is a nép sarja, munkás szülők gyermeke volt. A paraszti, falusi világ témája ettől függetlenül már a kezdetektől érdeklődésének középpontjában állt, diplomamunkáját is erről írta. Ennek az időszaknak a termékei a Tisza vidék tájait, a tanyavilágot és népét ábrázoló, különleges kifinomultsággal, árnyaltsággal, sokszor elfojtott drámaisággal készült festmények, grafikák, metszetek. Közülük őrzök jó néhányat lakásom falain, s szinte megunhatatlanul pásztázom és csodálom a Tisza melléke ártéri erdeinek, mocsaras tisztásainak, ösvényeinek egyszerű szépségét, a vizek csillogását, a figurális képeinél pedig a fiatal párokból kisugárzó tiszta érzelmeket, a szerelmet, a megállapodott, természetes együvé tartozást, az egyszerűséget, portréinak kifejező erejét. Ezt a korszakát sok siker koronázta, Munkácsy-díjjal is elismerték, s számos tájképfestészeti pályázaton kapott rangos elismeréseket. A falusi jeleneteket ábrázoló művek közül talán a Biliárdozó áll hozzám a legközelebb, a falusi kocsma hangulatával, a fiatal parasztfiú ügyes mozdulatával hűen tükrözi a korabeli falusi élet egy ellesett pillanatát. Főként olajfestékkel dolgozott, de metszeteket is készített, és az akvarelltechnikát is gyakran használta, amely tanyasi tájainak különös csillogást, a színek összefolyása pedig érzékletes, pasztelles tónusokat kölcsönzött. A Tisza és a Zagyva ölelésében, a pompás „művészkertben” lévő Szolnoki Művésztelepen az ötvenes években a politikai diktátumoktól függetlenül is a fiatal képzőművészek termékeny közössége alakult ki, természetesen a folyamatosságot biztosító nagy öregekkel karöltve, a hely szellemével azonosulva, egymásra figyelve, de messzebbre is kitekintve, derűs hangulatban keletkeztek újszerű, korszakalkotó művek. Apám maga is aktívan részt vett a telep doyenjével, Chiovini Ferenccel együtt, a telep újjászervezésében, az alkotó munka felpezsdítésében, egy ideig a telep vezetőjeként is. Ebben a minőségében többször felszólalt nyilvánosan a megyeházán a művészetet érintő kérdésekben. Megfordultak nála az akkori kulturális élet vezető személyiségei, mint Mesterházi Lajos, Pór Bertalan, Kállai Gyula és mások.
A művésztelepi mesevilág csaknem 10 esztendeig tartott. A Szolnoki Művésztelep tüneményes atmoszféráját gyerekkorom meghatározó alapélményeként ma is kitörölhetetlenül sejtjeimben őrzöm, mely táplál és éltet mindhalálig.
1956 után édesapám nem lépett vissza az újjáalakult pártba, és ettől kezdve távol tartotta magát mindennemű politizálástól. Az ötvenes évek vége felé, a művészetpolitika újbóli pálfordulásával apámat mellőzni kezdték. Nem hívták vissza a Képzőművészeti Szövetségbe, sem a Fészek Klubba. 1959 decemberében, nem sokkal első önálló gyűjteményes kiállítása után, amelyet az Ernst Múzeum rendezett meg, családunk egy hirtelen elhatározással Budapestre költözött. Messzire került a Tisza és a Zagyva torkolata ölelte tündérkert, a Holt-Tisza, a Tisza-parti erdők, fövenyek, az alföldi tanyavilág, a szőke folyó, a vidéki hangulat, és maga a város ünnepeivel és hétköznapjaival együtt, egyszóval az addig őt körülvevő társadalmi, kulturális és természeti közeg. A gyökeresen más környezetben természetesen más témák kerültek előtérbe, más jellegű, hangulatú művek születtek. Bekúszott a képbe a nagyváros levegője, forgataga, lüktetése, mozgalmas körútjai, parkjai, bérházai, és a szelíd alföldi tájat ábrázoló vásznakat az egyre jobban színesedő, absztrahálódó városképek váltották fel a ’60-as évektől kezdve. Azért a vidék egykori élménye olykor-olykor még átütött ezeken a nagyvárosi ihletésű alkotásokon is. A városiak közül egyik kedvencem a margitszigeti Kaszinó esti, hangulatos zenés-táncos mulatságát megörökítő festmény. Szinte kihallani róla a fák halk susogását, a zene ritmusát, a nyári melegben táncoló párok szívdobbanását. Persze minden korszakában keletkeztek figurális festmények is, szobabelsők, aktok, és a család tagjairól is készültek képek, sőt őrzök egy önarcképét is. Különösen szeretem a grafitceruzával rólam készült kislányportré-sorozatát. Még a szobrászat világába is tett egy kis kirándulást, fába álmodta kedvenc témáit. Közülük talán legszebb a Jegyespár című faszobra.
A festészet mellett édesapám egész életében tanított is. Szolnokon a Sípos téri Általános Népiskolában, majd Budapesten a Landler Jenő Gépipari és Híradástechnikai Technikumban az ábrázoló geometria és a szabadkézi rajz tanára volt. Megbecsült tagja volt mindvégig a tantestületeknek egészen 1981-i nyugdíjaztatásáig. Tanítványai szerették, elismeréssel beszéltek róla. Rengeteg adoma, mulatságos történet is közszájon keringett vele kapcsolatban. Egyik volt tanítványa, rá emlékezve elmesélte, hogy legtöbbször vonalzó és egyéb segédeszközök nélkül, bravúros ügyességgel rajzolta fel a geometriai ábrákat a táblára, így hatalmas szabályos köröket is, úgy hogy mindenkinek tátva maradt a szája. Fura zseninek tartották a diákjai.
Apám utolsó, konstruktivista-kubista korszakában a hetvenes években számos csendélet született, színesek, vidámak, virágosak, ötletesek. Talán ekkor volt apám a legfelszabadultabb. Már nem törődött a szakma véleményével, sem a hírnévvel, már nem vágyott babérokra, ezért ezeket a csendéleteket a teljesen szabadjára engedett fantázia, a színek, az alaptónusok és a formai variációk sokfélesége, üdesége, tarkasága, vidámsága jellemezte. Nem hiába talált gazdára mindegyik. Számomra ezekről csak fotók maradtak, s a két utolsó, már befejezetlen vászon. Nagyon kedvelem például a Próba közben című festményt, amelyen egy székre fektetett hegedű is látható, hiszen apám egyik kedvenc hangszere volt, sőt ő maga is hegedült kedvtelésből. Szerette a hangszereket. Munka után, amikor letette az ecsetet, szívesen gitározgatott, pengetés közben az elkészült művet fürkészve, elemezgetve, elmerengve, talán az alkotás feszültségét oldva, megnyugodni vágyva.
Egész munkásságát tekintve, a különböző korszakain, stílus- és tónusváltásain, próbálkozásain, kísérletein keresztül, egy rendkívül érzékeny értelmiségi ember portréja bontakozik ki, a kor problémáira, kihívásaira, hullámvölgyeire, sötétebb vagy derűsebb időszakaira különös érzékenységgel, intellektuális elmélyültséggel, sajátos megközelítéssel reagált, szinte szüntelenül újabb és újabb kifejezésmódot keresve próbált megújulni és megtalálni ezekre a megfelelő művészi válaszokat. Palettája kivételesen színes és gazdag volt a legsötétebb aszfalttól a „vadakat”idéző erős színeken keresztül a pasztellekig. Munkái még ma is megállják az idők próbáját. Jó néhány jelenleg is szerepel neves képkereskedők galériáinak eladásra kínált művei között, magán- és közgyűjteményekben. Bárhová repítette is őt a sors, szaggatták dilemmák, s gyötörték útkeresések, csábították kísérletezések, lelke mélyén mindvégig megmaradt annak, akit a szülőföld, az Alföld, a Tisza vidékének párásan, lazúrosan csillogó levegője, egyszerű munkás és parasztembereinek tisztasága, becsületessége nevelt emberré, gondolkodó és szerető lénnyé, igazi művésszé.
(Bótos Sándor /1921-1997/ festőművész, grafikus, rajztanár tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán 1944-ben fejezte be. Aba Novák Vilmos, Kontuly Béla és Elekfy jenő voltak tanárai. Fejlődésére nagy hatást tett Gáborjáni Szabó Kálmán. Pályája kezdetén az alföldi festészet és a Munkácsy-hagyomány kifejezési eszközeivel alkotta elfojtott drámaiságú képeit, később tájképeit. 1959-ben az Ernst Múzeumban, 1978-ban Nyíregyházán volt gyűjteményes önálló kiállítása. Rendszeresen részt vett hazai és külföldi kiállításokon. 1966-ban nagyobb anyaggal szerepelt a szolnokiak Magyar Nemzeti Galéria-beli tárlatán. Kísérletező művész, művészetét a drámaiság, érzelmi és tematikai gazdagság jellemezte. Külföldi művészeti tájékozódásai nyomán képei derűsebbekké váltak. A 60-as évek közepétől egyre erősödő színgazdagság, konstruktív képépítés, dekoratívan szerkesztett síkok alkalmazása jellemezte festészetét később a konstruktivizmus, konstruktivista-kubizmus eszmekörében alkotott.
Tanulmányúton a Szovjetunióban, Olaszországban és Franciaországban járt. 1955-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. Tájkép pályázatokon is nyert díjakat 1953-ban és 1954-ben (A Tisza-pályázat, 1953 és a Művelődési Minisztérium pályázata II. díja, 1954). Festményei magán galériákon és gyűjteményeken kívül megtalálhatók a szolnoki Damjanich János Múzeumban és Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában. A festészeten kívül mindvégig foglalkozott tanítással is. Szabadkézi rajzot, ábrázoló geometriát tanított).
Fotók: Varga Bótos Anna