A Dimenziók című előadás az élet, a halál, a gyász, a túlvilág, és a különböző dimenziók témáját vizsgálja. A 25 éves Magyar Mozdulatművészeti Társulat szinte túlvilági hangulatot teremt a színpadon legújabb darabjában. Rétegről rétegre tárul fel a nézők számára a jelentés, látunk egyre mélyebbre, miközben távolodunk és elmerülünk ebben az éteri világban…
A Magyar Mozdulatművészeti Társulat október 30-án mutatja be új darabját a MOHA-Mozdulatművészek Házában, ennek kapcsán beszélgettünk a társulat vezetőjével, Pálosi Istvánnal.
Mi volt a legfőbb inspiráció, mi jelentette a kiindulópontot az előadás megszületéséhez?
Pálosi István: Fenyves Márk halála (Fenyves Márk 1973-2018, mozdulatművész, orkesztész, vizuálisművész, koreográfus, pedagógus, kutató, szervező, látványtervező, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat alapító tagja és igazgatója), illetve egy ilyen veszteséggel járó új univerzumnak a megnyílása. Számomra ez jelentette a fordulópontot, előtte sokkal realisztikusabb beállítottságú voltam és inkább az érdekelt, ami megtapasztalható, érezhető, ízlelhető, szagolható és tapintható. Nem hittem különböző dimenziók, vagy különböző síkok létezésében. Bár előtte is gondoltam, hogy léteznek más, nem földi energiák, de nem foglalkoztatott igazán a téma. Aztán amikor az embert éri egy ilyen veszteség, és elkezd magyarázatot keresni, akkor teljesen természetes, hogy a hit világa felé fordul. Ezért elkezdtem vizsgálni a legkülönbözőbb kultúrák vallásait és azt, hogy hogyan dolgozzák föl a halált, hogyan gondolkoznak az elmúlásról. Így találkoztam például a Tibeti halottaskönnyvel, és azzal, hogy ők hogyan állnak a lélek továbbéléséhez. Azt mondanám, hogy a Dimenziók egy kicsit filozófiai, és egyben vallásfilozófiai indíttatású is, ugyanakkor nem akartam a vallás irányába elvinni, mert nem lettem egyik vallás hívője sem. Én az energiák mozgásában hiszek.
Ezek után mit jelent számodra a dimenzió kifejezés? Miért a többes szám a címben?
PI.: Általában fontosak a szavak a kommunikációhoz, de a verbalitás szinte ellentmond ennek a témának. A Dimenziók pont, hogy nem a valóságosságról szól… Esetleg a képzelet és a valóság egyvelegéről. Feltehetjük a kérdést; mi a valóság, és mi a képzelet? Az itteni földi létünk tényleg a valóság? Vagy ez csupán az emberi tudatunknak, létezésünknek a valósága? Mégis mik ezek a más rétegek, amit az ember elnevezett verbálisan dimenziónak, vagy univerzumnak? Hogyan lehetne mindezt leírni? Ez nem egy racionális, megfogható valami, sokkal inkább emocionális.
Ezek a kérdések mindig is érdekelték az embert, az őskortól, az ősembertől kezdve, majd ahogyan fejlődött az emberiség és egyre több mindent tudott bizonyítani, megértett dolgokat. A magyarázat persze eltérő lehet, ki a természeti jelenségekbe kapaszkodott bele, ki valami elképzelt teremtőbe, irányítóba vagy a felsőbb énünkbe. Hiszen kétségtelenül vannak kémiai alapjai, hogy hogyan működik az agyunk, és hogyan működteti az érzelmeinket, de azt érzem, hogy van valami felsőbb erő, ami túlmutat a földi létezésünkön, és azon a tudatállapoton, amiben itt vagyunk.
Szerintem az emberi érzékelés egyénenként végighalad egy fejlődési folyamaton. Először az ember ösztönösen tapasztal valamit, aztán azt elkezdi tudatosítani. Majd eljuthat arra a fejlődési szintre, hogy esetleg azon túl is tud érzékelni, ami nem megmagyarázható, vagy nem bizonyítható tudományos szinten. Persze a mai társadalom azt fogadja el általában, ami tudományosan visszaigazolható jelenség, a többi az mind a misztikum kategóriájába kerül, de az emberiséget ez a témakör, és ezek a megfoghatatlan dolgok, mindig is izgatták és érdekelték. Ami fontos szerintem, hogy minden ember hisz valamiben, ami nem feltétlenül egy vallás, lehet például egy cél, amit el akar érni. Valamilyen hite mindenkinek van, ami irányítja az összes tevékenységét. Ezért dimenziók, mert ez személyenként mást és mást jelent, és mindenki számára létezik egy külön saját dimenzió, amiben él, és amiben hisz.
Tényleg érdekes, hogy ez egy olyan téma, amit szavakkal nehéz leírni, ezért talán könnyebb is a tánc nyelvén beszélni róla… Mi volt a víziód az elején, amikor elkezdtél a témával foglalkozni és miben lett más ehhez képest a végső változat?
PI.: Ez úgy változott bennem, ahogyan a gyász folyamata zajlik. Először a tényleges tapasztalásokat vizionáltam bele az előadásba, aztán rájöttem, hogy ez túlságosan konkréttá tenné. Ha az ember fel akar dolgozni egy témát, akkor arra nem szabad fölépíteni egy sztorit, mert az mindig egyetlen nézőpont marad csak. Ezért kezdett el inkább az érdekelni, hogy hogyan lehetne ezt körbejárni. Hogy lehet érzeteket kiváltani és olyan kapaszkodópontokat létrehozni, amihez csatlakozni tud a közönség. Mivel a néző a saját életéből, tapasztalásaiból, élményeiből kiindulva reagál a látottakra, kellenek ilyen fogódzók, és ehhez az emberi mozdulat egy nagyon jó kifejezőeszköz, főleg egy ilyen témánál, amely nem a verbalitást, hanem a metakommunikációt használja.
Az a célom, hogy a közönség soraiban mindenki fel tudjon építeni egy, vagy akár több történetet magában. Vagy egyszerűen csak egy benyomást kapjon egy bizonyos dimenzióról. Szeretnék létrehozni egy hangulatot, egy képet, amit tud valamihez kötni, ami elindít benne valamit a múltból, vagy az előző életéből… Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ehhez biztosan szükség lesz projekcióra, mert kell egy vetített tér, ami a reális színpadi térből átemel valahova máshova. Amikor csak színpadi fényekben látod a táncosokat, az nagyon földi, túlságosan megfogható, míg a film, mint képzeleti világ egy sokkal szélesebb spektrumot jelenít meg. Ennek a hatásnak a megerősítéseként elkezdtem rétegződéssel, mozgó függönyökkel játszani. Az is nagyon hamar kialakult bennem, hogy minden fekete-fehér, hogy nincsenek a teljes skálán mozgó színek és ízek, hanem valami nem földi térben létező, de közben mégis emberivé váló képeknek a változásai.
Mi volt ez a hatás, amit el szerettél volna érni?
PI.: Minden egyes behozott elem számos síkon értelmezhető. A mozgó függönyök lehetnek vonalkódok, ahogyan a dimenzióknak, vagy az univerzumnak a különböző rétegeit szeletelve, kiemelve átalakítják a teret. A kosztümök is úgy lettek kitalálva, hogy többféle jelentéstartalommal és funkcióval bírnak, a hófehér jelmez úgy is működik, mint hordozó, mint vetítési felület. A háttér animáció illuzórikus hatást kelt. Ehhez még egy plusz rétegként jön a lézer effekt is, ami máshonnan világít, ugyanúgy ahogy mi is különböző irányokból kapjuk a dimenziókon átívelő impulzusokat. Mivel ezeket nem tudjuk valóságosan megélni az emberi tudattal, hanem csak elképzelni tudjuk, az előadásban használt eszközök mind segítik megteremteni a varázst. Amikor beül a néző az előadásra, az első pillanattól kezdve áthelyeződik egy éteri térbe, szinte azt érezheti, hogy nem is ott van épp a színházteremben, hanem valahol máshol. Ennek ellenpontjaként raktam bele olyan részeket is, ahol visszahozom a közönséget ide, ebbe a posványos földi mivoltunkba, a nagyon natúr, száraz létünkbe.
Látszik, hogy amilyen összetett a téma, olyan komplexen foglalkozol vele, ráadásul úgy, hogy a darab rendezője, koreográfusa és szereplője is vagy egyben. Mi volt a koreográfusi koncepciód és metódusod?
PI.: Legelőször is a téma érdekelt, ehhez választottam rengeteg zenét, és hagytam, hogy érjen bennem. Ezek után úgy mentünk be a táncosokkal a próbaterembe, hogy nekem már konkrét jelenetelképzeléseim voltak bizonyos zenékre. Olyan is előfordult, hogy több zenét vittem, de egy kép akkor is nagyon erősen ott volt már a fejemben, hogy például, most azt szeretném kifejezni, hogy van itt egy fiatal lány teljes naivitással, aki még csak vágyakozik az élet után, vagy van egy másik nő, aki már túl van sok mindenen. Tehát vannak benne személyes történetek is, amiket kiindulópontként használtam. Ezzel szemben volt, hogy azt szerettem volna, hogy semmi személyes ne legyen benne, hanem sokkal inkább valami általános emberi, egy általános emberi érzés, reakció, vagy tett kifejezése jelenjen meg. Egészen odáig eljutva, hogy csak a hangulatot akarom érzékeltetni, a titokzatosságot, amit a téma hordoz, és tulajdonképpen mindegy is, hogy mit csinálnak benne a táncosok, csak legyenek ott.
Mennyire volt új ez a módszer számodra? Hogyan illeszkedik a Dimenziók a Társulat 25 éves munkásságába? Mennyiben következik, miben kapcsolódik a korábbi alkotásokhoz?
PI.: Plasztikusságában, és légiességében mindenképpen kapcsolódik a mozdulatművészethez, mint mozdulati műfajhoz, amit én képviselek, és amit Márkkal együtt képviseltünk. Azt lehet mondani, hogy a Dimenziók a társulat eddigi munkáját követi, de az alkotások között ez egy olyan kortárs kísérleti produkció, ami a saját műfajon belüli határait feszegeti. Így a bemutató előtt nehéz ezt megfogalmazni, mert még nagyon benne vagyok a folyamatban és nem látom a végeredményt. Akkor fog ez valójában kiderülni, miután bemutattuk a közönségnek és elindult a kommunikáció a befogadó és az alkotó, előadó között. Csináltunk több hasonló videóprojekciós darabot korábban is, ez valahogy 7-8 évente visszatér a társulat életébe, hogy a videóinstalláció és a képzett tér a vizualitás nagyon fontos meghatározó tényezőjévé válik. Tehát a Dimenziók egyszerre kapcsolódik a múlthoz, miközben új utak kutatására tesz kísérletet; egyben lezárás, és egyben nyitás a jövő felé.
Köszönöm az interjút!
(Készítette: Jójárt Barbara)
Előadás időpontok:
2020. október 30. (péntek) 19:00
2020. október 31. (szombat) 19:00
2020. november 20. (péntek) 19:00
2020. december 18. (péntek) 19:00
Helyszín: MOHA-Mozdulatművészek Háza
Magyar Mozdulatművészeti Társulat – Dimenziók
Rendező-koreográfus, koncepció:
Pálosi István
Előadók:
Frank Rebeka
Gerlits Nikolett,
Haraszti Adrienn,
Pálosi István
Zeneszerző: Halász Gábor
Operatőr, vágó, vizuális effektek: Spitzer Fruzsina, Ruzsa Dénes
Jelmez: PI
Jelmez kivitelező: Matisz Gábor
Grafika: FOM
Technikus: Mag Viktor
Támogatók : Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI), Nemzeti Kulturális Alap (NKA), Magyar Művészeti Akadémia (MMA), Orkesztika Alapítvány – MOHA-Mozdulatművészek Háza, Kontakt Táncért Alapítvány
https://www.facebook.com/events/2639997689551614