Szerző: Sokolowski Dániel
A pandémia és járulékai összezavartak sok mindent, nem kivétel ez alól a színházi szakma sem, ahol egyébiránt a víruson kívül más viharok is dúlnak, de a vitorláról meg a szélről szóló mondás helyett talán találóbban is jellemezhetjük a helyzetet. Mondjuk a lassú víz, mert a sok lúd diadala soha nem garantált.
S a szelíden hömpölygő folyam olyan lényegi elem manifesztuma, ami egyben bizonyosságot, meggyőződést, alaptörvényeket mos magával, magában, miként a víz sem tud önmagánál más lenni, a színház úgy marad meg önmagának, ha legfőbb feladataként megőrzi önnön esszenciáját, alaptételeit, azaz szórakoztat, elgondolkodtat, emberségben elmélyít, és teszi ezt – ha teheti – főfoglalkozásban, szakmai odaadásban, de elsősorban mindenki örömére.
Talán e sorokkal lehet egyszerűen jellemezni Alföldi Róbert rendező artikulációit is, melyet a bemutató után, szűkszavúan osztott meg a jelenlévőkkel.
A színház és a közönség, a közönség és a színház, a kettő csak együtt lehet, s mindkettő teszi a dolgát. A színház játszik, a publikum színházat látogat, s ha e kettő úgy találkozik, hogy abból folyvást új és még jobb dolgok születnek, akkor éri el mindkettő a célját a teátrum berkein belül és kívül. Az öncél távol álljon, a szükségszerű küzdelmeket azonban meg kell vívni.
Alföldi Róbert rendező és a Budaörsi Latinovits színház újfent közös munkára adta a fejét, Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais alapművének több évszázados történetéhez téve hozzá a maguk kis szeletét. Az eredeti mű, fogantatásától kezdve alkotói lázadásnak minősült a kőbe vésett uralmi önkény, és az azzal való visszaélés ellen, s a regnáló hatalom szinte mindent megtett, hogy ne mutassák be.
Szűk két évtizeddel később a darabnak W. A. Mozart tört utat zenei téren, magának II. Józsefnek a tetszését nyerte el első körben, ennek köszönhető, hogy a mű opera formában került színpadra. A siker azonban a szakmai bravúr ellenére, politikai okokból csak később követte, midőn a szerző halálát követően az már nem lázításként, hanem az egyetemes kultúra egy maradandó darabjaként volt definiálható.
Érdekesség, hogy a Latinovits színháznak is sok pohárnyit le kellett gurítania türelemből, ugyanis az alkotók már márciusban készen álltak a bemutatóra, ám azt végül fél évvel később, harmad ízben sikerült csak levezényelni.A várakozás érezhetően a színészek étvágyát is kikezdte, de végül eljátszották, amit hónapokkal ezelőtt próbáltak rendszeresen utoljára. S ez utóbbi egyáltalában nem volt érzékelhető.
Kellemes látványvilágba, a csillagos égbolt alatt kékes félhomályban úszó, fákkal borított kertre néző kúria, lágy és élénk fények váltakozásában megvilágított termeibe emel a színpad. A díszlet szép, történetileg elegáns színezetű, jó a térérzet. A színészi alakításokról egyfajta jutalomjáték-szerű érzés is tükröződött, ami részben lehet csak igaz, ugyanis sok a szöveg, a gondosan komponált jelenetsorok szigorú előadói precizitás nélkül szétcsúsznának, ritmikájuk a jelenetek végére megfakulna, és az a nagybetűs kémia sem jönne ki kétszeresen aláhúzott, bizonyított eredményként a végére. Határozottan úgy éreztük, az alkotói számítások bejöttek.
A műfaj nem könnyű, a komédia és a tragédia összemosása nem mindig működőképes, a végeredmény nehezen értelmezhetővé színeződhet, azonban a határvonalak sem lehetnek túlságosan élesek, akkor meg a néző marad magára a bizonytalanságban, mit is lát tulajdonképpen, mert ami az előző jelentben vicces volt, most azon kellene meghökkennünk, moralizálnunk, vagy a szék alá búsulnunk magunkat. E szempontok tükrében érdekes elegy született, a komédia ugyanis kitartón működik, nem csupán fel-fellobban egy magányos pillanatban, a játék sem erőlteti magára, hanem elsajátítja azt és jól alkalmazza. Kabarészerű mozdulatsorok, klasszikus komédia elemek, épphogy ordító túlzásokba nem eső helyzetkomikum, karakterhumor és felépített poénok egyaránt szembe jönnek, ezekben főként az első felvonás bővelkedik, a drámaibb hangvételre váltó további jelenetek előtt, ám azokat is meglágyítják a humoros elemek. Nagy dramatizálásra ne számítsunk, a komorabb, velejéig részletezett filozofálás nem kenyere a darabnak, mely elsősorban mulattat, másodsorban mesél.
A színpad a vírushelyzet okozta megszorításokban nem hagyja magára a nézőt. Ti. jelenleg a közönségnek sincs se választása, se könnyű dolga, a közlekedés, ügyintézés mellett még a színházi székben is kötelező felhúzni két-három órára a maszkot, amit a karakterek ezért a darabban is használnak, számos valóban humoros szituációt megteremtve, megnevettetve ezzel az eképpen sorsukban osztozó nézőket.
Midőn komolyabbra fordul a móka, Figaro a vélt megcsalás éjszakáján gyötörni kezdi magát a féltékenység idegőrlő gondolataival. A jelenet itt megáll és kilép a díszletből a valóságba, ide került elhelyezésre fizetetlen hirdetésként a kortárs alkotói arc poetica, Figaro zaklatott és traumatizált artikulációjában. A színpad elsötétül, a közönség megvilágosodik, Figaro pedig számot vet eddig életével és mindazzal amit látott, tapasztalt a világgal, a világ pedig mit látott és tapasztalt őbenne, ő mennyit fizetett a túlélésért, az előrejutásért, és mennyit fizettetett meg vele a világ mígnem oda jutott ahol most van.
Elegáns eszköz volt a jelenkritika ilyetén megjelenítése, valami kirívóbb, visszatérő szájbarágás helyett. Figaro monológja amellett, hogy a szövegezése frappáns, roppant szórakoztató. A produkció így színház marad, az egyetemes kultúra interpretációja, a klasszikus teátrum hangulatának színpadra emelése.
Almaviva grófot (Makranczi Zalán) élmény nézni. Minden gesztusa, minden hanglejtése alaposan munkált, egy kacsintást sem bízott a véletlenre. Rosina grófné szerepében Bohoczki Sára igazán elemében van, a megcsalt feleség drámáját bohókás és vérbő kapkodásba fojtó karakter. Chován Gábor több ízben állt már a középpontban a budaörsi színpadon, tragikus és komikus aláfestésben egyaránt, Figarója a kettő elegye. Az elnyomott kisember tragikumát ő hordozza a vállán, de közben komikus karakter, forog vele a világ, szinte jelenetenként változik meg gyökerest az élete, amit nagy nehezen bír csak cérnával. Susana (Hartai Petra) szép adag energiabomba a színpadon, amit szerepe meg is kíván. Figaróval egy társadalmi szinten áll, komorna, így ő is küzd, formálva saját és mások életét, eközben kezelnie kell önnön boldogsága iránti igyekezetét, egyidejűleg azt is, amit a sokféle feljebbvalója parancsol neki, így sokszor kerül szorult helyzetbe. Heves játéka szinte lerepül a színpadról, de a túlzásokat a megfelelő szinten sikerül terelgetnie Querubin szintúgy jelesül olyan karakterré válik, ami jól áll az őt megformáló Böröndi Bencének. Túlmozgásos hoppmester, és a közönség reakciói is mutatják, hogy jót derülnek rajta, működik. Spolarics Andrea hisztérikusan szenvedélyes alakját Marcelinába is beleoltotta, ellenpólusa Bartolo (Ilyés Róbert), aki a némileg disszonáns jellemű ügyvédet viszi a színre. Antonio (Lugosi György) kicsinek és jelentéktelennek tűnő mellékalakja az előadás egyik telitalálata, zseniálisan természetesen hat és mulattat. Palugyai Sári, akit még kislányként ismerhetett meg a közönség, ügyesen bontogatja szárnyait a serdülőkorú Dorita szerepében. Basil (Fröhlich Kristóf) a grófné zenetanára affektáló, folytonosan felháborodó és becsvágyó jelleme megfelelő aláfestést kapott.
Don Gusmán (Mertz Tibor) a bírója alakját akár a Születésnap c. darab ceremóniamester figurájából is átmenthette volna, legalább annyira hiteles amit figurája csinál. Analógiája a legitim tisztviselő szerepben áll meg, míg ott a családi vacsora lefolyását vélte irányítani, itt Figaro tárgyalását hasonlóképpen csak véli levezetni, a jogbiztonság nála kimerül abban, hogy próbálja formális tekintélyét addig tartani, amíg valaki nála nagyobb hanggal rá nem parancsol.
Érdekes kettősség, hogy míg a színpad megjelenésében a korhűségre helyezte a hangsúlyt, a szereplők nem XVIII. századi, hanem szinte jelentéktelen, mindennapjainkban előforduló ruhákat viseltek.
Alföldi Róbert vendégrendezőként egy konzervatív kiképzésű, szórakoztató színdarabot hozott a társulatnak, ami egyben kérdőjel a színház szemében tükröződő világgal szemben. A színházi premierek hagyományával ellentétben a színfalak túlsó felén álló alkotók most nem osztoztak a tapsban, a rendező személye kevésbé volt hangsúlyos, itt a színjátszás megünnepléséé volt a főszerep.
Ez a színház. Kell vagy sem? A többszörös visszataps megadja a választ, nemcsak ezen, hanem minden színpadon.