Szerző, fotó: Marity Mira
Megmondom őszintén, nagyot hibáztam ezzel a könyvvel. Először is azért, mert egy ültő helyemben mohón kiolvastam, mivel egyszerűen képtelen voltam letenni. Egy olvasatra habzsoltam be a zseniális sztorit, és hiába figyelmeztettem magamat, hogy mértékletesen haladjak, hogy maradjon későbbre is a történetből, a regény magával ragadó világa menthetetlenül beszippantott.
„Néha hatalmukba kerítenek ezek az impulzusok, a késztetés, hogy tovább feszítsem a húrt… hogy fájdalmat okozzak.”
Másodszor azért hibáztam, mert nem volt erőm megtartani októberre, Halloween idejére, amikor a töklámpások által megvilágított cidrizős estéken kimondottan stílszerű lett volna olvasgatni Lucy Foley dermesztően briliáns thriller-krimijét. Vagy még inkább december végén. Mert képzeld csak el, hogy kint vaksötét már az alkonyat, elkezd szállingózni a hó. Befűtesz, főzöl egy vérvörösen gőzölgő erős csipkebogyó teát, bekucorodsz a kedvenc foteledbe, bebugyolálod magad egy tartan mintás pléddel, esetleg mécsest gyújtasz. Pár nap múlva szilveszter, most éppen a karácsony és az újév közötti punnyadós üresjáratot szeretnéd hasznosan és kényelmesen kitölteni. Jó lenne valami remek és lebilincselő olvasmány, amit egy kényelmes kuckóban komfortosan lehet végigizgulni. Na, ekkor veszed kezedbe a Vadászpartit. Amit aztán legközelebb csak január 1-jén teszel le.
„Mindig sokkoló – mélyreható, egzisztenciális sokk – élettelen tárgyként látni valamit, ami korábban egy ember volt.”
Ó, mennyire irigylem azokat, akik ezt még meg tudják csinálni! Amikor kézbe vettem az impozáns kötetet, végigsimítottam a gyönyörű tipográfiával és illusztrációval díszített borítón, egyből tudtam, hogy ezzel a krimivel bizony egy napot sem tudok várni. Pedig amúgy amolyan „agenda olvasó” vagyok. Előszeretettel tartogatom a könyveket arra az időszakra, amikor maga a történet játszódik. Imádok nyáron romantikus utazós regényekbe belefeledkezni, karácsonykor ünnepi novellákon hüppögni, Mindenszentek idején klasszikus horrorsztorikat falni. A Vadászparti egy véres és hajmeresztő szilveszterről szól, és mindössze pár napot ölel fel. Ami a hab a tortán, hogy a rejtélyes és misztikus skót Felföldön játszódik… És ezzel engem végérvényesen meg is nyert magának. Rajongok Skóciáért, tucatszor jártam ott, többek között a könyvben leírt helyszíneken is. Így egyből maximális beleéléssel folytam bele az elbeszélésbe.
„Kiszakítva a városi nyüzsgésből, itt, a csöndben és a magányban megrohanják őket az addig a szőnyeg alá sepert démonjaik.”
Egy régi baráti társaság gyűlik össze a vadregényes erdőkkel, fekete vizű tavakkal és hófehér ködpárával hintett skót vidéken, hogy szokás szerint megünnepeljék az év végét. A csapat kilenc sznob brit fiatalból áll. Hozzájuk csapódik egy extravagáns izlandi házaspár, és a szállást működtető személyzet. Nagyon hamar kiderül, hogy mindenkinek van csontváz a szekrényében, egyeseknek meg egyenesen brutális bűnök terhelik a lelkét. Az álszent és megjátszott hangulat átcsap egy robbanásközeli dekadens tivornyába, ahol mindenki kivetkőzik önmagából. És akkor egyiküknek nyoma vész, majd holtan kerül elő. Az olvasó pedig dermesztő tényként konstatálja, hogy mindenkinek volt oka megölni az illetőt – ugyanakkor képtelen letenni a voksát bárki mellett teljes bizonyossággal.
„Tudom, hogy ez örökre az emberrel marad, a halál nyers borzalma.”
Érzelmi és pszichés libikóka. Lucy Foley-nak ez a legnagyobb írói bravúrja, mert olyan mentális hintába helyezi az olvasót, ahol csődöt mondanak a hagyományos krimik rejtélyfejtő mechanizmusai. Libabőrösen zseniális a narráció. A szereplők monológjai és önvallomásai során bontakozik ki a társaság kacifántos múltja, a jelenre ható drámai múltbéli események. Az idősíkokban való ugrálás még feszültebbé és talányosabbá teszi a történetet, a kurzívval írt rövid megjegyzések pedig a szereplők legmélyebb félelmeiről és ösztöncselekvéseiről árulkodnak. Az írónő remek karaktereket sorakoztat fel, és mindössze pár elejtett szóval hajszálpontos jellemrajzokat nyújt a szereplőkről. A borító hátoldalán található pár szavas jelzők abszolút frappánsak: egy görög sorstragédia modern alakjai sorakoznak fel az első jelenetben. A frusztrált outsider, az introvertált szingli, a nárcisztikus vamp, az arrogáns szépfiú, az agresszív másodhegedűs, a lelki sérült vendéglátó… mind-mind fantasztikusan megkreált és többsíkú figurák, akik önmagukban is megérnének egy pszichothriller jellegű háttértörténetet.
„…csak azok választják önszántukból, akikkel valami nem stimmel. Akik menekülnek valami elől, akiknek nincs vesztenivalójuk.”
Sötét és nyugtalanító ez a történet. A világtól, civilizációtól és infrastruktúrától elzárt skót vadászházban a baráti társaság éves összejövetele nagyon rosszul sül el. Az egymásnak feszülő indulatok ok-okozati összefüggései hálóként szövik át a dramaturgiát, tehát a hagyományos „whodunit” olvasói stratégia itt nem válik be, tegyük hozzá, szerencsére. A szerteágazó interperszonális feszültséget folyamatosan mindenki szítja, így teljes elbizonytalanodás sújtja a paranoiddá vált olvasót a gyilkos kilétét illetően. Lucy Foley körültekintően és ravaszul járja körbe az igazságot, és az elbeszélést előre-hátra mozgatja az időben, hogy még véletlenül se legyen könnyű dolgunk az következtetéseket illetően.
Kapzsiság és féltékenység, irigység és gyűlölet, rajongás és vágyakozás. Ezek a zsigeri érzelmek mozgatják a szereplőket, akik fokozatosan vetkőznek ki önmagukból a barbár jellegű vadászszertartást követően. Így válik ez a hátborzongató felföldi rémtörténet egy sötétebb és élesebb tónusú pszichológiai thrillerré, ami a legjobb Agatha Christie regények atmoszféráját idézi. Az első oldalon egyébként az írónő ajánlása olvasható: „Bűntársamnak, A. C.-nek.” Őszintén remélem, hogy az ABC-gyilkosságok, a Halál a Níluson és a Tíz kicsi néger géniusz írójának szól ez a cinkos összekacsintás – aminek legnagyobb nyertesi, mi, az olvasók vagyunk.
https://21.szazadkiado.hu/vadaszparti-lucy-foley
