„Ordinary World” – Anton Molnár: Egyszerre minden című kiállítása a Vigadóban

Szerző, fotók: Tóth Judit Nikoletta

Szeptember 13-ig látogatható a Pesti Vigadó VI. emeleti kiállítótermében a budapesti születésű Anton Molnár (Molnár Antal 1957- ) egyéni kiállítása. Az 1988 óta Franciaországban élő és alkotó művész önálló hazai tárlatát – közel két évtized távlatából most is – Rockenbauer Zoltán PhD kurátori tevékenysége kísérte. A világ számos országában kiállító, ismert, és az egyik legkeresettebb festőművész „Egyszerre minden” elnevezésű tárlatának címadása igen találó. Anton Molnár ugyanis olyan, az elmúlt egy évben készült olajképeit és kora gyerekkorában készült rajzait hozta el szülőföldjére, amelyeket az egész eddigi életét meghatározó események, hatások ihlették.

Olyan hedonista, hiperrealista festő, akire a kortárs pop-art és a 21. századi street art irányzatai mellett a barokk, a manierizmus és az impresszionizmus is hatott. Aki nem csupán a térben, de időben is képes megmozdítani önmaga és a közönsége fantáziáját. A valóság megragadása és annak számára az adott pillanatban a legfontosabb részeinek kivetítése az, amely alkotói folyamatának részeként, az érdeklődésének középpontjába került, őt motiváló témaként fénykép szerű, színes, óriás festményein megelevenedik.

A Képzőművészeti Főiskolát végzett művész most látható több tucat alkotása egyenként is megragadja azt az életszeretetet és szabadságot, amely a művész sajátja. De a tárlat összhatását tekintve is letisztult és egységes. Annak darabjai alkotójuk személyiségének apró részeiből táplálkozik. Ezáltal változatos és a szó átvitt értelmében is sokszínű.

A megnyitó sajátosságaként alkalmazott tárlat beépítési technika, miszerint az egyenként leleplezett, majd a kiállítótérbe ott azonnal átvitt, és szinte a közönség előtt felépített tárlat éppen ezt az egységekből felépülő változatosságot jelenítette meg. Hiszen a festmények fiktív és élő vagy valaha élt szereplői nem a véletlen műveként, hanem a művész – nem csupán az esztétikai értelemben vett – ízlésvilágát fejezik ki. A témaválasztásokat – amely Anton Molnár érdeklődését és belső világát is kifejezik – az utazási, kulináris élmények mellett az immár történelmi események szereplői és kulturális személyiségek is meghatározzák. Ennek köszönhetően olyan ikonikus alakok is visszaköszönnek az alkotásokon, mint Gaál Jocó, Latinovits Zoltán vagy Bob Dylan.

Maga a művész így nyilatkozik erről: „Műveimen keresztül szeretném érzékeltetni az ezredforduló és a XXI. század hangulatait. Ebben a komplex világban egy olyan művészeti nyelvet szeretnék megteremteni, amely képes közvetíteni látomásaimat a kultúrák és impressziók keveredéséről. Számomra a festészet magatartási és kifejezési forma, melyet folyamatosan kutatok és újraértelmezek.”

Az újraértelmezésből egy azonban biztosan hiányzik, a nosztalgia. Anton Molnár ugyanis annak ellenére, hogy életének megélt színterein és idősávjában mozog, azt semmi esetre sem vágyakozással vagy a megszépítés szándékával teszi. Olyan művész, aki önmagán megszűrve racionalizálja a valóságot, éppen annak érdekében, hogy jó értelemben véve túlélje annak számára elviselhetetlen túlkapásait. Ahogyan a megnyitó minden egyes képének leleplezéséhez használt, jól megválogatott zenei betétekkel is ezt fejezte ki. Talán nem tűnik szemtelenségnek, hogy a kiállítás összhatására én is reflektálok egy dallal. A Duran Duran zenekar Ordinary World című régi slágere az, amely számomra a legkifejezőbben illik ehhez, a képek által teremtett egységhez. Hozzá hasonlóan szabadkozom is. A kiállításra személyesen hazánkba látogató művész ugyanis a képek leleplezése előtt kifejezve, akinek nem tetszenek a képek, talán a dalokban örömét leli. Akinek nem teszik ez a dal, választhat másikat is, hiszen éppen ebben rejlik a személyes szabadságunk lényege.