Szerző: Sári Edina
Akkor én most igazi magyar leszek, kérdezem vagy századszor anyukát a buszon, ami Budapestre visz minket, a hetedik kerületbe, ahol az ő unokatestvére él és ahol lakni fogok addig, amíg a zenei tanulmányaimat végzem, de anyuka szájának rándulásából látom, hogy elege van a faggatózásomból, ezért inkább kinézek az ablakon és próbálom felfedezni azokat a jeleket, amik arra utalnak, miben más a magyar föld, mint a szlovák, de szerintem minden ugyanolyan, a fák, a madarak, a házak, az emberek, ezért abban bízom, hogy lesz valami megkülönböztető jel, amiből biztosan észreveszem, hogy már odaát vagyunk, bár nagypapa azt mondta, amikor kérdezgettem őt erről, hogy ez egy és ugyanazon ország, csak száz éve feldarabolták, amit nem értek, mert hogyan lehet egy országot szétszakítani a hegyeivel, folyóival, a közös nyelvet beszélő emberekkel, akik egymás rokonai és szeretik egymást, de erre meg a nagymama szeme réved a távolba, úgy mondja, hogy a politikusokat, kisfiam ez nem érdekli, ők csak a hatalmukat akarják bebiztosítani így vagy úgy, ők a fejünk felett döntenek rólunk, és amikor kérdezem, kikből lehetnek politikusok, mert bizony akkor én is az akarok lenni, hogy visszacsináljam az egészet, akkor csak nevetnek rajtam és legyintenek és úgy néznek rám mint mindig, amikor felnőtt-témáról van szó, amit én, tizenkét évesen még nem érthetek, aztán nagymama elsóhajtja, hogy szívet cseréljen az, aki hazát cserél, mire apuka mérgesen rávágja, hogy de hát egy vérből valók vagyunk, bár arra azért mégsem tudott válaszolni anyukának, amikor az sírva kérdezte, hogy akkor most összecsomagoljuk Béluska, aki én vagyok, egész eddigi életét és elengedjük őt a nagy, idegen Budapestre, ahol senkit sem ismer, csak az unokatestvéremet, a Natit, akinek gyereke sincsen, csak egy menhelyről szerzett kutyája, mire apuka idegesen visszavágott, hogy van viszont egy gyönyörű, két szoba hallos, belvárosi lakása az iskola mellett lévő utcában, tehát még csak a forgalmas úton sem kell átmennie a gyereknek, akinek éppen ideje, és ekkor rám nézett, elszakadni az anyja szoknyája mellől, amit szintén nem egészen értettem, mert én eddig sem ücsörögtem anyuka szoknyáján, hisz’ itt Érsekújváron sok barátom volt, akikkel jókat játszottam, jártam fociedzésre és négy éves korom óta zongorázni, ami miatt most Pestre költöztetnek, mert Gizi néni, a zongoratanárnőm azt mondta, ragyogóan tehetséges vagyok, érdemes engem taníttatni, próbáljuk meg a Bartók Konzit, amiről nem tudtam, hogy micsoda, de a nagymama megnézte a neten, hogy az a Zeneművészeti Egyetem gyakorló gimnáziuma, ahová csak két év múlva mehetek, ha kijárom a zenei általános utolsó két osztályát, ami mellett minden nap zongoráznom kell, amihez a Gizi néni tudása már kevés, túlszárnyaltál kisfiam, simogatta meg szipogva a fejemet, ezzel kicsit összekönnyezve a hajamat, és anyuka szeme is elfelhősödött, apuka viszont felvillanyozódott ettől és elkezdte megszervezni az én jövőmet, ami könnyű neki, mert mérnök, folyton tervez, igaz, hogy házakat, viszont most az új életemet indítja útjára, mire nagypapa azt mondta neki, ne fújd fel a dolgot, fiam, a gyerek itthonról hazamegy, mire apuka csak cöcögött és további, komoly guglizások és körömrágcsálások közepette tervezett tovább rendületlenül, aminek az eredményeképpen ülök most a buszon anyukával és megyek az Akácfa utcába, amit nagyon irigyelnek a barátaim, meg az iskolatársaim, főleg a nagyobbak, akik azt mondják, a bulinegyed közepén fogok élni, ahol mindennap szórakozni járhatok, de én nem hiszem, hogy a nagynéném, Nati néni ezt megengedné, meg időm sem lesz rá, olvastam az órarendemet, ami az lesz, hogy reggel nyolctól délután kettőig a suliban leszek, utána hazamegyek ebédelni, tud főzni egyáltalán a Nati, merült fel anyukában a kétség, aztán átmegyek a Zeneakadémia tanárához zongoraoktatásra és mivel a zeneszerzésben is tehetséges vagyok, ezért egy karnagy bácsi sajátíttatja el velem az alapokat hetente kétszer, és mivel apuka ragaszkodott a sporthoz és a nyelvtanuláshoz, ezek plusz elfoglaltságot jelentenek, tehát teljességgel kizárt, hogy valaha is eljussak bulizni, amihez még kicsi vagyok, meg talán ahhoz is, pillantgat anyuka féltőn rám, ami felé a kilométereket faló busz visz, az új életembe, aminek közeledte egyre inkább marokra szorítja a szívemet, félek, hogy magyarban minden idegen lesz, nemcsak az iskola, a gyerekek, hanem az ország, a város, a lakás, a szokások és még anyukáék sem lesznek velem, de persze, tudom, hogy ez egy nagyszerű kiugrási lehetőség, ahogy apuka fogalmaz patetikusan egy pohárka Borovička után és tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy megengedhetik maguknak, hogy élhessek vele, de én most mégis olyan meghasonlottnak érzem magamat mint egy hontalan, otthon már senki vagyok, itt meg még nem vagyok valaki, mert ahhoz, hogy itthon lehessek és elfogadjanak, bizonyítanom kell a tanulásban, a zongoraórán, el kell fogadtatnom magam a társaimmal, barátokat kell szereznem, hogy jól érezzem magamat, meg kell tanulnom a család óvó szeretete nélkül, önállóan élni és amikor itt tartok, bizony a sírás fojtogatja a torkomat, mert hiába beszélünk egy nyelvet, idegen leszek itt egy darabig, de abban reménykedem, hogy a zene összehoz majd minket, mert azt tanultam Gizi nénitől, hogy az nemcsak az egymást ismerőket köti össze, hanem a világ összes embere megérti, ha felsír egy hegedű, vagy ha egy lágy futam végigsuhan a zongorista keze alatt, de ekkor felriadok az álmodozásból és észreveszem, hogy megérkeztünk a Népligethez, ahol taxit fogunk és irány az Akácfa utca, az úton csodálom a főváros forgatagát, kapkodom a fejemet összevissza, nyaralásból jönnek, kérdi a sofőr, á, dehogy, otthonról jöttünk haza, nevet rá anyuka, Nati néni kitárt karokkal és óriási halom palacsintával fogad, aztán betessékel az új szobámba, ahol ágyamon a kajla, kis foltos csóválja a farkát izgatottan, az asztalon pedig a laptop üres képernyőjén villódzik a fekete kurzor és érzem, megnyílt új életem könyvének első fejezete.
