Vadregény és románc – Kathryn Taylor: A Dunmore-kastély titkai 2.

Szerző: Marity Mira

A romantikus regények és én viharos kapcsolatban állunk. Néha hanyagolom őket fél évig, máskor megveszek egy kis izgalmas érzelgősségért, és zsinórban olvasom a szenvedélyes és ábrándos történeteket. Olykor szkeptikusan mulatok rajtuk, de legtöbbször titkon én is, mint majdnem minden nő, vágyom a romantikára. Nyáron persze mindenkire markánsabban tör rá kalandvágy és a szentimentalizmus, így vártam már, hogy a Dunmore-kastély titkainak második részét a kezemben tarthassam. A fordulatos családregény a Támasz a viharban alcímet kapta, és talán még lebilincselőbb, mint a tavaly megjelent első rész.

Hol is hagytuk abba?

Aki olvasta az első könyvet (Fény a sötétségben), tudja, hogy szó szerinti „cliffhanger”-rel végződik a sztori. A főhősnő a toronyszobában beleesik egy padlón tátongó lyukba és csüng a mélység felett, élete pedig a karját markoló főhős kezében van. Persze hogy megmenekül, különben nem olvashatnánk tovább arról a tengernyi ambivalens érzelemről, megoldandó rejtélyről, áskálódó és támogató karakterről, vérpezsdítő szeretkezésről, értelem és érzelem összecsapásáról, ami Lexie és Grayson között és körül zajlik. 

Imádom a sagákat. Olyan, mintha egy folytatásos teleregény következő részét várnánk türelmetlen kíváncsisággal, pattogatott kukoricával és kólával a kezünkben, rákészülve a csúnyán félbehagyott történetre. A második rész hasonlóan olvasmányos, és hozza az első rész szórakoztató izgalmát. Mindenképpen el kell olvasni az első kötetet, hogy az olvasó fel tudja venni a történetszálat. A gördülékeny elbeszélésmód és a szuggesztív narratív stílus azonnal és újra magával ragad minket. Lehetővé teszi, hogy gondolatban azonnal a gyönyörű ír birtokra, a titkokkal teli Dunmore kastélyba utazzunk, és láthatatlan vendégként figyeljük a főszereplők cselekedeteit.

Egyre mélyebben megismerjük a kastély lakóit, és szép lassan összeáll a kép azzal kapcsolatban, hogy az álmosnak tűnő kisváros, Cerigh lakosai milyen módon kapcsolódnak Lexie Cavendish múltjához és Dunmore történetéhez. A különféle helyszínek – mint például a lelkészház, a fogadó vagy a kastély – képszerűen és fantáziadúsan elképzelhetőek anélkül, hogy a leírások túl részletesek, hosszúak vagy unalmasak lennének. Ügyesen megfogalmazott mondatok, nem kiszámítható fordulatok garantálják, hogy semmi ne hiányozzék a „suspense-típusú” olvasói élményhez. Mint egy monumentális puzzle-ban, egyre több részlet merül fel, amely elősegíti a titkok feltárását és a teljes tabló összerakását.

Újfent rácsodálkozunk arra, hogy mennyire tipikusan angolszász világot rajzol fel a regény. Apró tengerparti falvak, ötórai teák, belobbanó kandalló a könyvtárszobában… Kicsoda ez a Kathryn Taylor, hogy ennyire autentikusan elvarázsol minket ezzel a magával ragadó miliővel? Nehéz elhinni, hogy a Daringham Hall trilógia hamisítatlan brit hangulatát is megálmodó írónő nem angol, hanem német származású. Egyébként kár, hogy a Dunmore-kastély csak két részt kapott, simán belefért volna a harmadik is.

Nem felszínes és kedélyes mese

Kedvelem a romkomokat, de jobban preferálom az izgalommal és feszültséggel teli, komorabb tónusú meséket. A Dunmore kastély titkai is ilyen. A szereplői élethűek, és ez megkönnyíti a történetbe való beleélést, illetve a karakterekkel való együttérzést. Hihető az az erőfeszítés, amit Lexie továbbra is tesz annak érdekében, hogy kiderítse anyja titokzatos eltűnésének az okát. Általában a saját feje után megy, de a magabiztossága néha meg-megcsuklik, ez pedig remek alkalom arra, hogy a sármos Graysonra támaszkodjon. A férfi vonzó és lovagias, és mindig a nő megmentőjét játssza, de egyértelmű, hogy van egy sötét oldala is, hiszen rejtegetni szeretné a kastély és a családja titkait. A köztük lévő dialógusok életre keltik a történetet, emellett fókuszba állítják a perspektíva változását is egymás viszonyában. Jó látni azt, hogy a szerző ezen a téren sem áll meg egy klisé mellett.

A karakán mellékszereplők – Fiona és Mary Ward, Aidan és Betty, Duncan és Fraser, Eileen és Fanny, a doktor és Flaherty atya – rengeteg felemás információt osztanak meg velünk, ami után folyamatos kételyek merülnek fel bennünk azzal kapcsolatban, hogy vajon ki rejteget több csontvázat a szekrényében.

Szárnyal a képzelet

Az az igazság, hogy sokkal nagyobbat ütnek azok a történetek, amelyek nem hétköznapi, hanem egzotikus helyszíneken játszódnak. Ezért is népszerűek a provence-i regények vagy a tengerparton játszódó szerelmes novellák. A Dunmore könyvekben adott a kellően rémisztő gótikus hangulat a fő helyszín, a középkori kastély miatt, a tágabb vizuális szcénát pedig a káprázatos Donegal megye biztosítja. Jobban szeretem a drámát a komédiánál, de azt még inkább, ha happy end-del végződik egy mese. A Kathryn Taylor regényekben is a „minden jó, ha a vége jó” aranyszabály érvényesül, de addig még nagyok sok intrikát, igazságtalanságot, kételyt, frusztrációt kell leküzdenie a főhősnőnknek, akivel képesek vagyunk folyamatosan együttérezni, pontosan emberi mivolta, gyarlóságai és bizonytalanságai miatt. Egyes pszichológus és párterapeuta szerint a romantikus regények a férfi-női érzelmi viszonyoknak egy idealizált képzeletbeli alternatíváját nyújtják. Ám minden ilyen emócióval teli mese azt sugallja, hogy a nőknek joguk van a szerelmen, megbecsülésen és romantikán alapuló párkapcsolatra. Lexie Cavendish kalandjai pontosan ezt a tézist erősítik meg.

Mit szeretek még? Mindent összevetve – szinte minden könyvet, de főleg azokat, amelyek szépek a szemnek, csinos a küllemük, kellemes rájuk nézni a könyvespolcon. A Dunmore-kötetek ilyenek, gyönyörű ír táj, pazar ódon kastély és a főhősnő csinos kis pofija mered ránk a borítóról. Kicsit álomszerű és misztikus az egész kép, de ezzel meg is alapozza a történet atmoszféráját. A Kossuth Kiadó még a könnyedebb témájú kiadványaiban is tartja a nívót és ragaszkodik az igényes megjelenéshez.  

https://www.kossuth.hu/konyv/5275/tamasz-a-viharban

Kapcsolódó cikk: Romantika, szenvedély, vadregényes észak – A Dunmore-kastély titkai