„Hemingway csodálatos lelke” – Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől a 21. Század Kiadó sorozatában

Szerző: Tóth Judit Nikoletta

Kicsit zavarban vagyok, szinte groteszk Ernest Hemingwayt, a huszadik századi irodalom egyik legnagyobb, és ami számomra még fontosabb, az életből is sokat tapasztalt íróját ajánlani. Ugyan első „találkozásunk” még a gimnáziumban történt, olyannyira, hogy a főiskolai felvételin ki is húztam őt vizsgatételnek. Arra azért nem vagyok büszke, hogy Santiago és a tenger kapcsolata akkoriban nem hagyott mély nyomott bennem. Ellenben azzal a néhány kínos perccel, amikor ez a felvételin kiderült, és erre az “élményre” máig tisztán emlékszem. Az, hogy akkor végül felvettek a főiskolára egy szerencsés fordulatnak volt köszönhető. Egyszerűen feldobta a tanár Orwellt, és akkor az a sötét téma volt, amitől csillant a szemem. De most nem is ez a lényeg.

Jó néhány éve egy kollégám a kezembe nyomott egy könyvet. Hemingwayt első – és nem utolsó – feleségének Paula Mclaintnek a magánéleti írását: a Párizsi éveket. A hölgy és majdani Nobel díjas író férje találkozásának története hatására olvastam el az író Vándorünnep című posztumusz kötetét, amely ifjúkora nagy élményét, az „elveszett nemzedék” húszas évekbeli Párizsát idézi fel. Ennek volt része az a szerelem is, amelybe így mind a két fél olvasatában, az érzelmi síkon tényleg összecsengve beavatódtam. Innen származik az egyik kedvenc, ha nem a legkedvencebb Hemingway idézetem is:

„Ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén. Ha rossz volt, az űr magától is megtelik. Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál.”

Ernest Hemingway óriási tartalommal bíró életművét a 20. század legsötétebb korszakaiban testközelből megélt élményire alapozta. A jellegzetes stílusú, az amerikai irodalomra legnagyobb hatással lévő író műveinek hitelességét az igazolja leginkább, soha nem írt olyan témáról, amelyet ő maga nem élt át, amelyet nem tapasztalt meg. Ezek közé tartoznak háborús élményei is, amelyből a Búcsú a fegyverektől című regénye most a 21. Század Kiadó gondozásában, az eredeti Örkény István fordítást megőrizve a Hemingway-életműsorozat új kiadásaként jelent meg.

Az elsőként 1929-ben Farewell to Arms címen, a Scribner’s Magazine-ban folytatásokban megjelent önéletrajzi ihletésű első világháborús regény hazánkban már 5 évvel később meg is jelent, Juhász Andor fordításában. Érdekesség, hogy aztán Örkény István újra fordította, és az is, az írónak elsőként ismertséget hozó regényt kétszer is megfilmesítették. A háborúban két helyszínen, Olaszországban és Svájcban játszódó történet – az írótól megszokott módon – meglehetősen férfiközpontú történet. Az író szemszögéből ábrázolva ugyan, de egy katona és az őt körülvevők mindennapjaira fókuszálva arról szól, hogy a háború és az élet poklában hogyan lehet megbékülni önmagunkkal és épp ésszel embernek maradni. A háború, mint évek óta tartó életforma és az élni akarás öröme küzd fejezeteken keresztül egymással, egymás ellen. Méltó megtestesítője ennek az a szerelem, amely az olvasó szeme láttára bontakozik, teljesedik ki, és a halállal ér véget.

Ernest Hemingway, a róla fennmaradt fényképek tanúsága szerint is élete minden szakaszában „gyönyörű” férfi volt. Személyiségének letisztultsága, amely írói stílusán is megmutatkozik nem csupán külsejének, de korai műveinek is sajátossága. Csodával határos módon élt túl baleseteket, háborús sérüléseket, sokszor önmagát tette ki életveszélyes helyzeteknek. De nem érte be annyival, hogy ő maga átélte ezeket a helyzeteket, tapasztalatait meg akarta, meg tudta osztani olvasóival. Ez a késztetés, motiváció óriási lelkéből fakadt.

A cím Kurt Vonnegut kifejezéséből lett kiemelve: „Hemingway csodálatos lelke akkora, mint a Kilimandzsáró.”

https://21.szazadkiado.hu/bucsu-a-fegyverektol-ernest-hemingway