Szerző: Tóth Judit Nikoletta
„Ez a könyv regény. Amennyire lehetett, Frida Kahlo életrajzához tartottam magam. Néhány helyen némileg módosítottam az események időrendjén, mert úgy jobban illettek a dramaturgiába. Ráadásul valamennyi életrajzi részletet nem is lehet hiánytalanul tisztázni.” – írja Caroline Bernard: Frida Kahlo és az élet színei címen, a Kossuth Kiadó gondozásában, Várnai Péter fordításában megjelent életrajzi regényének záró gondolataiban.
Regény, amelyet a 20. század első felében Mexikóban élő és alkotó, életében meghatározóvá, halála után világszerte ikonná vált festőművész alkotásain és élete dokumentálható elemein túl, Frida Kahlo naplóiból, levelezéséből és hagyatékából fennmaradt, és egy másik emberben – jelen esetben Caroline Bernardban – keltett benyomásainak lenyomataként kerülhet az olvasó a kezébe. Éppen ezért a könyv hatása, a szerző főhőséhez fűződő, jó értelemben már-már fanatikus, de mindenképpen lelkes tisztelői viszonyán, irodalmi igényességgel átszőve számomra inkább filmszerű, mint olvasmányszerű élmény hozott. Úgy értem, jómagam, aki a filmtörténeti alkotások körében eléggé járatlanként, ismerőseim és barátaim előtt sokszor szabadkozva ez irányú hiányosságaim miatt, bizonyos értelemben ettől az olvasmánytól egy filmszerű élményt kaptam. Caroline Bernard ugyanis egyes szám harmadik személyben maradt elbeszélőként úgy láttatja, úgy közvetíti olvasója számára Frida Kahlo életét, és a párbeszédes részeken keresztül kirajzolódó érzelmeit, személyiségét, hogy saját fantáziám szinte semmit nem színezett azon, ahogy ezt más olvasmányélménynél teszi. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor egy filmélmény után olvasom a történet alapjául szolgáló művet és már nem vagyok képes mást látni, mást gondolni, más hangon megszólaltatni annak szereplőit, mint ahogyan azt szűk értelemben a rendező tetteti. Ez lehet persze az én hiányosságom, vagy túlzott kíváncsiságom Frida Kahlo iránt, és természetesen hozzájárulhat az is, hogy a főhős közel 150 saját érzelmeitől megfosztott, sokszor kifejezéstelen, szimbólumokkal felruházott és védjegyévé vált festményének közel harmada is önarckép, amelyeken életrajzi elemeket is megörökített. Azok pedig, ha a befogadó személyisége engedi, nem csupán esztétikai, hanem szinte meteor erősségű becsapódási élményt hagynak maguk után.
A járványos gyermekbénulás szövődményeként már eleve deformálódott lábú lányt 18 évesen súlyos buszbaleset is érte, testének torzulásait sokszor férfiruhákkal, hosszú szoknyákkal leplezte. A közel 50 műtét, a mozgásképtelenség és az alig 47 évig tartó élete végére jellemző kerekesszék használat késztette arra, festeni kezdjen. Leginkább önmagát és környezetét. Ezáltal egész életében mást sem tett, mint azt, hogy önnön magát és a rá ruházott sorsot önkifejezési eszközén keresztül próbálta meg feldolgozni, és korlátait a saját belső szabadságának, belső felszabadításának eszközeként felhasználni. Ennek alapjait adta, részét képezte a szerelme, az a találkozás is, amelyet Frida Kahlo így írt le: “Két súlyos baleset ért életemben. Az első, amikor maga alá gyűrt a villamos. A második Diego volt.”
Éppen ezért a regény fő szálát, vezérfonalát a szerző főhősének férjéhez, a szintén világhírű, a művészettörténet meghatározó alakjaként is szerepet játszó Diego Riverahoz fűződő kapcsolata jelenti. Ez pedig egy erős, hagyományos értelemben romantikus, egyéni szinten azonban mindenképpen az egységélmény megélésének lehetőségét kínálja olvasójának, mégpedig úgy, hogy ugyan nem számoltam utána, de egy idő után akarva akaratlanul feltűnt: az élet, a szabadság és a forradalom szavak volt azok, amelyeken leggyakrabban megakadt a szemem az oldalakon. És ezek jelentése határozza meg a történet ezen szálának – kívülállóként előítélet nélkül értelmezhető – alakulását.
Értelemszerűen Frida Kahlo bennem keletkeztetett hatása is csak alkotásain, életrajzi elemeinek ismeretein keresztül csapódhatott le. 2018-ban, a budapesti kiállításán volt lehetőségem megtapasztalni művei rám gyakorolt elemi hatását is. Egy olyan ember hatását, akinek művészeti öröksége halála után évtizedekkel is meghatározza a művészeti stílusokat, a divattrendeket, gondolkoztatja az őt értelmezni próbáló antropológusokat, pszichológusokat, alapozza meg a feminista, a marxista, a marginális és nem marginális közösséget működését. Mégis, mikor a Budavári Palota azon első termébe beléptem, amely a képeknek otthont adott, az első amit megláttam, és bennem a „nem én bolondultam meg” érzetét keltette ez az idézet volt tőle:
„Régen azt hittem, én vagyok a legfurcsább ember a földön, de aztán arra gondoltam, hogy csak létezik valaki más is, aki hasonlóan különcnek és tökéletlennek érzi magát, mint én. Elképzeltem őt, és az merült fel bennem, hogy valahol ő is most éppen rám gondol.”
Ezért a mindent megalapozó, azt finom szálakkal átszövő élményért van az, hogy Frida Kahlo életrajzában sem szükséges minden részletet tisztázni, ahogy a könyv szerzője sem tette, nem törekedhetett erre, életében valaki(k) számára meghatározó, tökéletlen lényként ábrázolta őt.
Caroline Bernard: Frida Kahlo és az élet színei, Kossuth Kiadó 2020