„A tao annyi, mint hallgatni?” – Hamvas Béla: A tao virágai – hangoskönyv

Szerző: Tóth Judit Nikoletta

Hamvas Béla (1897-1968) posztumusz Kossuth-díjjal, és Magyar Örökség díjjal jutalmazott írónk a XX. századi magyar filozófia történet egyik legnagyobb gondolkodója.

A művei által az európai ember számára fedi fel az őskori Kelet minden titkát oly módon, hogy mielőtt közkincsé teszi, önmagán keresztül szűri meg azt. Talán éppen ezért Hamvas Béla minden írását, a regényeit is esszészerűen írta meg, hiszen az alkotói folyamatot, saját alkotói folyamatát az éberség eszközének tekintette. Keletkezett művei összhangban álltak azzal, ahogyan az életét élte. Hiszen jó értelemben, az egyszerűség és a természetesség szellemében élte kelet-európai remeteként a keleti ember életét. Hamvas Béla gondolkodásának, és műveinek középpontjában a keleti ember létét alapvetően meghatározó azon természetes tudás és tapasztalat áll, hogy „mi az Én”, és ez hogyan viszonyul a világegyetemhez. Ezt a gondolkodásmódot pedig egy olyan közegben tette önmaga és művei által bárki számára alapvetéssé, amelyben leginkább a művészek és – az adott korban nem feltétlenül pozitív megítélést kapott – gondolkodók járnak komfortosan. Ők azok, akik az átlagember számára is befogadhatóan, de úgy figyelik meg a világot, hogy a perspektíváját, annak súlypontját áthelyezve érzik meg annak a lényegét.

A Kossuth Könyvkiadó és a Mojzer Kiadó közös Hangoskönyv sorozatában néhány évvel ezelőtt Rátóti Zoltán előadásában, Kirschner Péter zenei- és hangmérnöki tevékenységével kísérve megjelent, A tao virágai című Hamvas Béla mű ebbe a gondolkodásmódba engedi „belehallgatni” az érdeklődőt. Persze nem könnyű világ ez, hiszen belülről építkezik kifelé, és annak ad könnyed „kulturális” élményt, akinek ez a világ, vagy mondhatni életforma nem idegen. Mert Hamvas Béla értéséhez, megértéséhez azt hiszem, nem az ismeretlenség az, amelyet át kell hidalnia önmagában az olvasójának is, hanem az idegenség és az otthonosság, amivel, mint tulajdonsággal rendelkeznie kell. Hiszen az az egyszerű tőmondat, miszerint „a tao annyi, mint hallgatni”, nagyon mély tapasztalati élményből táplálkozik.

Jómagam, ha nem vagyok képes befogadni vagy azonnal feldolgozni egy-egy más által tett kijelentés bennem is gyökeret vert súlyát, bevált technikaként kijelentésből kérdőjelesítem azt. Úgy értem, a feltevésem az, hogy a morális, és mély emberi tartalmak hiteles állításai, itt most az író, de általánosságban az engem önmegismerésre, gondolkodásra késztető másik ember irányából, szemszögéből érkező kijelentések mindig kérdésfeltevésen alapulnak. És ez az egyik – általam mindenképpen – járható út annak érdekében, hogy az rám (Én – ego) is irányulni tudjon.

„A taoista gondolkodók műveiben minduntalan a visszatérő motívum, hogy amikor valamelyik tanítvány a mestertől azt kérdezi, mi a tao, a mester mély hallgatásba merül. Mikor a tanítvány figyelmezteti, hogy mit kérdezett, a másik így szól: hiszen a mester megmondta, a tao annyi mint hallgatni. De nem csak ezt jelenti, hanem azt is, hogy nem cselekedni, nem törekedni, nem tevékenykedni, hanem lenni. A tao annyi, mint a földi lét minden mulandó esetlegességét levetni, és a változatlan, örök Nagy Lét békéjét elérni.”

Én is azt hittem sokáig, ez a nagy lét békéje az, amelyet az európai szokásrendbe beleszokott ember a legkevésbé tud elérni.  De ez nem így van, gyakoroljuk is, és az emberi elköteleződéseinkben meg is nyilvánul. Folyamatosan és láthatatlanul. Hamvas Béla egyik, feleségének Kemény Katalinnak írt levélrészlete erről az eszmei állapotról ebben a formában árulkodik:

„Édes Drága Szívem, azt mondod, hogy nem írok. Ha mindig írnék, amikor rád gondolok, egész nap írhatnék, te egész nap olvashatnád. Már igen hosszú ideje állandóan arra gondolok, hogy tulajdonképpen nem is értem, léha és könnyelmű és felületes létemre miképpen jutottam hozzád”.

Hamvas Béla: A tao virágai – hangoskönyv
Rátóti Zoltán előadásában