A nevem Mary Page Marlow – átütő erejű montázsdráma a Centrálban

Szerző: Marity Mira
Fotók: © Tóth Viktória

Megható és csodálatos hommage a nők előtt a Centrál Színház legújabb bemutatója. A Nevem Mary Page Marlowe premierje pontosan március 8.-ára, vagyis a Nemzetközi Nőnapra esett. A darab megindító, könnyes-mosolygós főhajtás előttünk, lányok és asszonyok, anyák és nagymamák, feleségek és szeretők, nővérek és barátnők előtt.

Mary Page bennünk lakozik

A premier előtti főpróbán – amely nem mellesleg itthon ősbemutatónak számít – színültig megtelt a belvárosi Centrál Színház nézőtere. Nem csoda, mert a kortárs színdarabra komoly húzóneveket terelt össze Puskás Tamás, a rendező. A kettős címszerepet, a fiatal és idős Mary Page-et Borbély Alexandra és Básti Juli játsszák. A mellékszerepekben olyan remek színészek tűnnek fel, mint Scherer Péter, Cserna Antal, Fehér Tibor vagy Stohl András.

Kedvelem az „old fashioned” rendezésű darabokat, és nem feltétlenül vagyok híve a modernizált átiratoknak. Ezért is volt különösen élvezhető a különböző színek szcénája, atmoszférája. Mary életének különleges és meghatározó fordulópontjai az aktuális korszakhoz és évhez igazítva tárultak a néző elé. Korhű díszletek és retro kellékek, pazar kosztümök, sminkek és hajviseletek jelentek meg a színen egymás után. Az 50-60’-as évekbeli anya, vagyis Borbély Alexandra például igézően festett testhezálló piros ruhájában, meggyvörös rúzsával és „pin up” stílusú hajstílusával.

11 kép – 11 lehetséges magyarázat

A rendezés remekül kihasználta a forgószínpad adta lehetőségeket a különböző élethelyzetek illusztrálására, az átvezető zenei betétek pedig nagyszerűen megalapozták a következő korszak atmoszféráját. Jól tudjuk, hogy a zene milyen erős emocionális és emlékidéző trigger, így a felcsendülő dallamokat hallva a néző azonnal bele tudta helyezni magát a korszak és Mary Page lelkiállapotába és a szituáció hangulatába. A 11 kép felidézi a nő életének ominózus és releváns pillanatait, azokat a drámai vagy örömteli történéseket, amelyek talán magyarázattal szolgálhatnak a miértekre. Arra, hogy milyen frusztrációk érték gyermekkorában, hogy milyen érzés volt egy alkoholista apa és érzéketlen anya árnyékában felnőni. Arra, hogy ezek után miért romlott meg fátumszerűen a házassága és miért futott zátonyra a gyermekeivel a kapcsolata. Arra, hogy mennyire tehetetlen a pszichológus azzal szemben, aki önpusztítóan a saját maga ellensége. Arra, hogy milyen a bűn és bűnhődés árnyékában élni. Arra, hogy hogyan lesz egy egyszerű párizsi utazás ideájából egy soha be nem teljesülő vágyálom.

Az önmagára ébredés pillanata

Mary Page-ben az a végtelenül megindító, hogy minden botlása és bánata ellenére megmarad benne az élet öröme és elfogadása, az önkritika és a felismerés képessége, a humanizmus és a remény pislákoló szikrája. És ami még ennél is fontosabb, hogy minden elnyomás és kudarc ellenére végül mégis elérkezik egy olyan pontra, ahol már nem tudja magába fojtani az önállóságra és önazonosságra való kétségbeesett vágyakozást. Ezért aztán az idősebb Mary (Básti Juli) és a későbbi férj (Stohl András) dialógusa a színmű legdrámaibb csúcspontja, ahol ugyan már tisztán látszik, hogy Mary Page helyzete menthetetlen, mégis ezzel együtt egy katartikus és végtelenül szomorú jellemfejlődési pillanatnak is szemtanúi vagyunk. Főhősnőnk ezen a pontos vállalja a felelősséget a dominószerűen összeomló tetteiért, majd önmagára eszmél, végül pedig bűnhődik.

Az emberi psziché bugyraiban

A szerző, a Pulitzer-díjas Tracy Letts a kortárs amerikai drámaírók jelentős vonalához sorolható. Az emberi-családi kapcsolatokról olyan mélységekben képes megszólalni, mint Tennessee Williams vagy Arthur Miller. Itthon leginkább az Augusztus Oklahomában című darabjáról – és az azt követő filmes adaptációról – ismert. Az emberi psziché komplex ábrázolásáról híres Letts tablószerű jellemrajzzá bővíti az életútból kiragadott jeleneteket. Egy hétköznapi nő életének bensőséges pillanatai állnak össze egy nagyszerű és kifinomult portrévá. Az életképek az 1946-2015-ös intervallumot ölelik fel és nem követik egymást kronologikusan, ám ez mégsem zavaró, hanem inkább elősegíti az empatikus azonosulást a főhőssel.

A nevem Mary Page Marlow egy olyan darab, amit érdemes újranézni a barátnőnkkel, lányunkkal és édesanyánkkal. Egy olyan mélyen érintő intim kollázs, ami valódi jutalomjáték a két színésznőnek. A legnagyobb emocionális mélységeket nem a naturalista párbeszédek adják, hanem például a jelenetváltások közti szótlan-zenés pillanatok, amelyek után Mary egy teljesen új életszituációban, lélekállapotban és külsőben jelenik meg – mi pedig, a nézők, tisztán látjuk, hogy pontosan mi is az, ami miatt megbicsaklott az élet, megtört a karakter. Így a „mi lett volna, ha…” kínzó kérdése, az elmulasztott lehetőségek és a rossz választások ólomsúlyként nehezednek ránk is. Ezért érezzük olyan masszívan a darab végén, hogy valami fojtogatja a torkunkat, és rádöbbenünk, hogy valahol egy kicsit mi is Mary Page Marlow vagyunk, álmokkal és reményekkel, küzdéssel és tévedéssel, bűnökkel és erényekkel – de leginkább megbánással és szeretettel.