Juliana Koch oboaművész és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Müpában

2020. március 5., csütörtök, 19:30 – Müpa
Kobayashi bérlet 3.

Program:
Ludwig van Beethoven: Egmont-nyitány, op. 84
Richard Strauss: D-dúr oboaverseny


Richard Strauss: Hősi élet, op. 40
Km.: Juliana Koch oboa, Falvay Attila hegedű, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Michael Sanderling

Juliana Koch, Európa egyik legkeresettebb oboaművésze lesz a Nemzeti Filharmonikus Zenekar március 5-i hangversenyének szólistája.  Jelenleg a Sir Simon Rattle vezette Londoni Szimfonikusok szólamvezetője az esten Richard Strauss Oboaversenyét adja elő, amelyet videós üzenetében így ajánlja:  

Juliana Koch

„Kedves Közönség!

Juliana Koch vagyok. Alig várom, hogy márciusban ellátogassak Budapestre, és első alkalommal játszhassam a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. Magammal viszem majd az oboámat és egy csodálatos darabot: Richard Strauss Oboaversenyét. Ehhez a kompozícióhoz egy anekdota is kötődik. 1945-ben íródott, és Strauss utolsó befejezett művei közé tartozik. Egy amerikai katonáról, aki a zeneszerző lakóhelye közelében állomásozott, kiderült, hogy oboázik. Így aztán felkereste otthonában a híres komponistát, és megkérte, hogy írjon neki egy versenyművet. Strauss azonban visszautasította. Ám úgy tudjuk, végül meggondolta magát, és mindössze néhány hét alatt elkészítette a huszonöt perces darabot, amely minden idők egyik legcsodálatosabb és leghíresebb oboaversenye lett.

Amennyiben szívesen meghallgatnák élőben ezt a remekművet, kérem, látogassanak el koncertünkre. „

Ezt megelőzően Beethoven Egmont-nyitánya hangzik el. Állítólag a vészterhes napokban ez az egy klasszikus zenei lemez volt kéznél a stúdióban. Akárhogy is történt, tény, hogy a Magyar Rádió 1956 őszén újra és újra az Egmont-nyitányt játszotta le, Nagy Imre drámai szavai mellé („csapataink harcban állnak”). Keresve sem találhattak volna az alkalomhoz jobban illő muzsikát. Komor, hősi hang, küzdelem, a győzelem reménye – minden benne van Beethoven zenéjében. A hangversenyt R. Strauss Hősi élet c. műve zárja. A 20. század elején R. Strauss zenéje valósággal megbabonázta az új iránt érzékeny fiatalokat. Bartók Béla ámulva hallgatta 1902-ben az Imígyen szóla Zarathustra budapesti előadását, lelkesedésében azonnal megszerezte a Hősi élet című szimfonikus költemény partitúráját, s megtanulta kívülről. Úgy zongorázta el a hihetetlenül nehéz darabot, hogy annak még Bécsben is híre ment. Aztán telt-múlt az idő, kissé megkopott a straussi varázs – maga Strauss is másféle utakat kezdett követni, főleg A rózsalovag után… Hogy merre vezetett ez az út, azt most megtapasztalhatja a koncert közönsége. A műben elhangzó hegedűszóló a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertmestere, Falvay Attila előadásában hallhatja a közönség, egy a Magyar Állam tulajdonában lévő Antonio Stradivari 1731 „Hamma” hegedűn.

Michael Sanderling Photo: Marco Borggreve

A hangverseny karmestere Michael Sanderling, aki magyar családja miatt részben Budapesten él, de először vezényel magyar zenekart. Geoffrey Newman a Seen and Heard International kritikusa így írt róla: „Két dolgot azonnal észrevehettünk: egyrészt, milyen határozottan emlékeztetnek Michael Sanderling vezénylő mozdulatai néhai édesapja gesztusaira; másrészt, milyen eltérő a hangzó végeredmény az ő esetében.

Teltebb a középfekvés, egységesebb a megszólalásmód, és a nagy tutti csúcspontok fénye, mély lélegzete és súlya is figyelemreméltó.” 

Michael Sandrling videó-ajánlója:

A művekről bővebb leírás itt található: https://www.filharmonikusok.hu/koncertek/hosi-elet/

Következő hangversenyünk:

2020. március 19., csütörtök, 19:30 – Zeneakadémia
A RAJNA VÖLGYE

Ferencsik bérlet 5.

Richard Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – nyitány
Richard Strauss: Négy utolsó ének


Robert Schumann: III. (Esz-dúr, „Rajnai”) szimfónia, op. 97
Km.: Rost Andrea szoprán, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Hamar Zsolt karmester

Nálunk a fordulat éve. Államosítások. A nagy Szovjetunióban Zsdanov elvtárs olvassa fel egy plénumon a rosszak neveit: Sosztakovics, Prokofjev… behódoltak a burzsoá ízlésnek. Nyugaton türelmetlen ifjú komponisták mindenkit avíttnak tartanak, csak a három éve halott Webernt illetik jó szóval. A tengeren túl John Cage preparált zongorára komponál.

1948-at írunk. Egy bajor öregúr mintha semmiről sem venne tudomást. Változatlanul úgy gondolja, a zenének szépnek kell lennie. Richard Strauss túlélte Webernt, Bartókot, Berget. Aggastyán. Amikor egy riporterhölgy megkérdi, mik a tervei, a válasz: „Hát, meghalni.” De ez még odébb van pár hónappal. Dalok foglalkoztatják. A kortárs Hermann Hesse verseire ír hármat, a 19. századi Eichendorff ihleti a negyediket. Elmúlásról szólnak, reménytelenül őskonzervatív zenei nyelven. Utóromantika, legyintenek a fiatalok. Vagy az öreg messzebbre látott? Egy zenetudós mostanában remek kifejezést talált arra a stílusra, amelyet Strauss nagyjából A rózsalovag óta követett. „Koraszülött posztmodern.” Vagy úgy! Akkor már nem kell pironkodnunk, ha tetszik… Örüljünk annak, hogy Rost Andreával hallhatjuk a Négy utolsó dalt (ahogy a darabokat a szerző halála – 1949 – után nevezték). Előtte Wagner, utána Schumann. Mesterdalnokok-nyitány és Rajnai szimfónia. Kell jobb? Ne legyünk telhetetlenek.

Forrás: MNF