„Minden fontos, amitől az ember önálló tud lenni” – beszélgetés Gombás Judittal az akadálymentes életünkről

Akadálymentesítés az előadó-művészet területein II. címmel konferenciát tart a Magyar Színház október 14-én. A szakmai fórumon Dr. Gombás Judit, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának egyetemi adjunktusa “Vizuális művészetek és audionarráció, avagy: a művészet valóban mindenkié?” címmel tart előadást.

Dr. Gombás Judit

Az akadálymentesítés nyilván nem csak rámpákat jelent, hanem szemléletet is. Egyre többen látják be a süllyesztett járdák vagy a mozgólépcsők, liftek fontosságát. Nem mondhatod, hogy nincsen fejlődés.  

A járdasüllyesztés a kedvencem. Ma már tényleg mindenki felmondja, mint a leckét, hogy a magas járdaszegély rossz a kerekesszékeseknek és a babakocsisoknak is, miközben csak a Ferencvárosban, ahol lakom, gyakran azért kerülök életveszélybe, mert ugyan nincsen járdaszegély, de nincsen előtte az a taktilis jelzés sem, amiből tudhatnám, hogy álljak meg és ne menjek egyenesen az autók alá. Ezért fontos, hogy globálisan nézzük az akadálymentesítést.

Egy kalap alá vesszük az összes fogyatékos érdekét?

Még a nem fogyatékos emberekét is. Az akadálymentesítés mindenki érdeke és mindenkinek jó. Ha eltöröd a lábadat, ha átesel egy szemműtéten, ha akármilyen okból bizonytalanná válsz, vagy ha megöregszel, és neked is jó, ha elférsz, mert nem parkolnak az autók a járdán és neked is jó, ha nem csúszol el az utcán, ha elég nagyok és kontrasztosak a feliratok. Rengeteg példát hozhatnék. Kerámialapos tűzhelyet szerettem volna vásárolni, de érintőképernyős, vizuális kijelzős és nem beszél. A nagymamám is képtelen lenne megtanulni.

Ne is mondd! Alig hiszem, hogy számítógépes alapguru vizsgát kellene tennie mindenkinek, aki bármely hétköznapi eszközt használna, de azt se hiszem, hogy ne lehetne valamivel többet belebindzsizni, és már beszélne is. Gondolod, hogy megdrágítaná? De ne essünk bele az ageizmus bűnébe, a vakok általában jól használják a beszélő kütyüket.

A telefonom remek. Lassan kaphatnék a gyártótól kedvezményt, mert annyit reklámozom.

Résen kell lennetek, mert pokoli sebességgel fejlesztenek és minden újat meg kell tanulnotok.

Néha nagymamának érzem magam, mert képtelen vagyok annyi mindent megtanulni. Az okostelefonnál még lelkes voltam, de az új számítógépemet inkább nem nyitom ki, csak ne kelljen belemerülnöm az új fejlesztésekbe. Miközben belátom, hogy százszor egyszerűbb átrágnom magam egy app használatán, mint megvennem a századik nagyon drága vakoknak fejlesztett eszközt, ami megmondja, hogy milyen színű a pulóverem és illik-e a nadrágomhoz.

Igazán fontos ez?

Nekem fontos, mert szeretek harmonikusan öltözködni és gyakran elfelejtem, hogy melyik ruhadarabom milyen színű. Bár sosem láttam színeket.

Ezt itt most föladom, és inkább nézzük onnan, hogy mi fontos?

Minden fontos, amitől az ember önálló tud lenni. Nem is a vakok kedvéért találták ki a színfogó kendőt, de amióta létezik, válogatás nélkül dobálgatom a ruhákat a mosógépbe és hálás vagyok érte. 

Nagy büszkeségem nekem a Magyar Színház audionarrációs programja, különösen azért, mert hozzám közelálló vak is tesztelte és elégedett volt. Nem tudom neked elmesélni, mennyire utálok úgy színházat nézni, hogy közben sutyorognom kell az akciókat. Ráadásul zavarok is mindenkit. Szerinted ez ma már egy szakma?

Talán igen. Vannak szabályai, tanulható, bár vannak szubjektív elemei és mindegyikre fel lehet készülni.

Szubjektív miben?

Ha az audinarrátorok a fejükre állnak, akkor is szubjektív lesz, amit mondanak, és inkább a művészethez van közelebb.  A narrátorok azt mondják: mi megtanultuk, hogy mit mondunk és mit nem, én meg azt mondom: a tanult narrátorok között is különbség van. Ez így van jól. Nekem az egyik tetszik, másnak a másik. Nekem ne mondd el, hogy Géza kiment a színpadról, mert hallom, a másik vak szerint meg fontos. Talán éppen amiatt, hogy maga a narráció művészet, nehéz megfogni, hogy hol is van rá szükség. 

Színházban leginkább?

Igen, ott nagyon jó és nagyon könnyen megszokható. Filmen is kéne. Csakhogy Magyarországon nincsen akadálymentesített mozi, miközben én a Netflixen nem is nézek másképpen. Pokolian hiányzik, és egyelőre nem teszik se a mozikat, se a tévéműsorokat a vakok számára akadálymentessé.

Gondolom, idegen nyelven nézel filmeket?

Angol és spanyol sorozatokat nézek, amelyeket narrálnak. Ezt magyarul nem tehetném meg.

A hozzám közelálló vaknak nehezen verbalizáltam képzőművészeti alkotásokat és egy idő után arra jöttem rá, hogy a Mona Lisát nem tudom másképpen elmondani, csak úgy, hogy egy férfi arcú nő, akinek nincsen szemöldöke. 

Minél elvontabb dolgot próbálunk meg narrálni, annál szubjektívebb a befogadás. Van, akivel imádok kiállításra menni, és van, akivel el sem indulok.

A művészettörténet érdekel ilyenkor vagy a kinézet?

Ha ránézel egy képre és megfog, akkor a hatás a fontos, és csak utána a történet. Én is így vagyok ezzel. Léteznek audioguide-ok látássérülteknek, amelyekben hosszan beszélnek a kép hátteréről, történeti beágyazottságáról, én meg elalszom közben ötször. Nekem fordítva lenne jó. Meséljenek hosszan a képről, és ha megragadt, dönthessek úgy, hogy kíváncsi vagyok a hátterére is.

Absztraktot azért nehezen mesélnék el. Négyzet, kör, háromszög. Fekete.

Meg az a sok csendélet. Alma, váza, virág. El kell fogadni, hogy bizonyos dolgok egy vaknak a narráció ellenére is csak lexikai tudás lesz. Neked esztétikai élmény, nekem meg nem.

Mi lesz neked esztétikai élmény?

Szép ruha, jó fazonú, jó tapintású anyag. Vagy egy izmos férfi felsőtestről készült szobor, amit megtapinthatok.

Sok éve Londonban volt Yann Arthus-Bertrand óriás fotókiállítása, és a hatalmas poszterek mellett kitették a legfontosabb képeit fémlapba maratva tapogatható formában is, kicsinyítve. A látók boldogan mindent végigtapogattak, a néhány vak pedig a WTC tornyokat és egy bálna farkát. A többi nem érdekelte őket.

Nem láttam még igazán jól tapintható ábrát és kevesen tudják, hogy az a jó, ami domborodik, a bemart cuccok sokkal kevésbé értelmezhetőek a számunkra, és a 3D ábrázolás is rendesen feladja a leckét a vakoknak. Jó, tudjuk, hogy 3D-ben bolyongunk az utcán, de ezt nehezen értelmezzük egy ábrán.

A városi főterekre kitett cuki makettek, amit mindenki boldogan megérint, nem jelentenek semmit?

Dehogynem. Azokat nagyon szeretem. Amikor körbetapogathatom a főtéri templomot meg a domboldali várat. Külföldi útjaimon vadászom a szuvenírboltokban kapható fogható mütyüröket. A kulcstartó miatt tudom, hogy milyen a Big Ben vagy az Eiffel-torony.  

Az emberek segítőkészek, sokszor túlságosan is. Az audinarrálási vágy olyan erős, hogy beköltözik a nagyon látható intézményekbe, például a cirkuszba is. Van értelme arról beszélni, hogy valaki magasan egy szál kötélen sétál, miközben vad dobpergést hallasz? 

A fiamat vittem cirkuszba és jó volt, hogy hallottam, mi az, amit ő meglát. De nem ragadott magával, néha el is aludtam. Nem vagyok képes értelmezni egy szaltót.

Akkor a táncról is fölösleges lenne beszélnünk?

Uhh. Leginkább frusztrál a tánc. Egyike azon kevés dolgoknak, amire azt mondom, ezt látni kell. Persze sok vak ember rácáfol, pl. Matatek Judit, a Vakvagányok c. film főszereplője jó barátom volt, aki látta őt, mind azt mondta: szuperül táncolt. Nehezen képzelem el a tánc narrálását, az már igazán művészet, talán inkább költészet.

A színházi narrálások esetén neked segít az előtte lévő színpadbejárás?

Úgy szoktam beesni az utolsó pillanatban, még jó, ha nem kések el. Nekem nem hiányzik és tudom, hogy sokan kedvelik. A legfontosabb a választás szabadsága. Az, hogy a lehetőség adott és ránk bízzák, hogy élünk-e vele.

Szöveg: Sándor Erzsi

Forrás: Pesti Magyar Színház