„Elképzelt sün simogatása” – Gondolatok Peer Krisztián: Nem a sajátod című verseskötetéhez

Szerző: Tóth Judit Nikoletta

Az elmúlt nyaram egyik legmeghatározóbb éjszakája volt, mikor tompa konyhakést szorongatva ölemben tépegettem Peer Krisztián 2017-es kötetének, a 42-nek a lapjait, hogy olvashatóvá váljanak. Szinte remegett a kezem, ahogyan a térdemre hulló finom papírforgács jelezte azt az utat, ahogy haladtam egyre mélyebbre egy ember veszteségének rétegeiben, hogy én is szembesüljek azzal, és valamelyest osztozzam vele.

Eszembe is jut most, nagyon groteszken, hogy ez az igazi katasztrófaturizmus. Mert ugyan jó néhány éve ismertem a művész alkotásait, az az olvasmányélmény minden emberi képzeletet felülmúlt. Azon az éjszakán, kötete által kiterítődött előttem egy ember, aki sodródva, szabadon élt, azt hittük, soha nem várja el a sorstól, ezt a mély rétegekben keletkezett, elszakíthatatlannak hitt kötődést, aztán mégis mindent megkapott, de csak átmenetileg.  Az egész művészvilágot sokkolta a hír, hogy Peer Krisztián felesége, Mocsár Zsófia, az éppen pályája elején, az első komoly sikereit jegyző, 25 éves díszlet-, jelmez és fénytervező képzőművész váratlanul elhunyt. Peer Krisztián akkor, a mindent elveszítettség állapota kerülése által, hosszú hallgatás után ebben a kötetben szólal meg újra. Az 1974-es születésű Déry Tibor és Füst Milán díjas, akkor szinte tetszhalott költőnknek valahogy mostanra,  az idei Ünnepi Könyvhétre, a Jelenkor Kiadónál megjelent kötete, a Nem a sajátod soraiban sikerült önmagát újraéleszteni.  A kötetben szereplő 31 vers, nem időrendi vagy lélektani sorrendet, mégis az egész eddigi életét, annak 44 évét reálisan, de mindent meg- és átélve naturálisan ábrázolt története igazi leltár. Szavakkal ábrázolt látvány. Mert minden, amit ebbe az emberbe beleöntött a sors látom, ahogy áthalad és nyomot hagy benne. Az „apja üveges volt”, nem átlátok rajta, belelátok, mert ő maga is látja, és láttatja magát. Mondhatnánk, ettől művész, de ez mára már kevés. Mert azt tapasztalom, manapság már az alkotó közül is sokan objektívvé szeretnék tenni álláspontjukat, és így a művészetet magát, amely által aztán sem a közvetített üzenet, sem önmaguk nem lesznek hitelesek, és nem lesz időtállóak. Peer Krisztián pedig most már akkor is az marad, ha ezek a hosszú, sokszor több oldalas versek a legszemélyesebb, nem a kor, csupán önmaga számára aktuális rétegekből fakadnak.

Szeretek könyvet ajánlva abból idézni. Most annak ellenére sem ezt teszem, hogy kortárs költőnk számos verssorát idézgetem magamban is. Inkább képszerű, a költőhöz köthető élménnyel fordítanám a kötet felé az érdeklődő olvasótársam tekintetét. A kisharsányi dombtetőn, egy rendezvényen láttam meg egyszer Peer Krisztiánt, a 42 című kötet megjelenése után egyedül, a fűben szétterülni. Akkor fogalmazódott meg bennem róla, „az ember, aki mindent megkapott és mindent elveszített” érzésénél is több. Mert ő maga harag nélküli volt. Pedig mennyien, de mennyien fordulunk át másokra irányuló gonoszkodásba veszteségeink elszenvedése után? A költő legújabb, Nem a sajátod című verseskötetét megismerve ez az akkori, harag nélküliség érzése erősödött meg bennem, róla. Peer Krisztián még mindig távolodik mindentől annak érdekében, hogy tovább tudjon élni. De nem belénk mar, önmagába. Naturális és reális versein átsüt érzékenysége és finomsága akkor is, ha szinte soha nem nevezi meg mi az, amit kapott az élettől, és mi az, amit a halál el vett tőle. Azt az olvasónak ezekből a realista versekből kell önmagán átszűrve lefordítania. És ez a legtöbb, amit önmaga után, lehet önkéntelenül de értünk, olvasókért tehet.

http://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/nem-a-sajatod/

A címadó mondata a költő Végszükség-széldzseki című verséből lett kiemelve