„Kezed halálon túli útmutatása.” – Minerva baglya | Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Ország Lili válogatás a Hegyvidék Galériában

Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotók: Korhut Lili

Rendhagyó kiállítással emlékezik meg a Hegyvidék Galéria Németh Lajos művészettörténész professzor születésének 90. évfordulójáról. A fél évszázados múltra visszatekintő debreceni Antal–Lusztig-gyűjtemény darabjaiból három olyan művész alkotásaiból válogattak egy május 18-ig megtekinthető tárlatra valót, akikhez a tudós szakember érzelmileg is kötődött.

© Korhut Lili

© Korhut Lili

A két évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia és a MissionArt Galéria közös gondozásában megjelent „Szigetet és mentőövet!” életinterjú-kötetének egyik fejezetében Németh Lajos nagyon őszintén beszél arról, hogy a hetvenes években, néhány év különbséggel veszítette el azt a három művészt, akit barátjaként és szellemi társaként is tisztelt. Kondor Béla (festőművész) 1972-ben, Schaár Erzsébet (szobrászművész) 1975-ben, Ország Lili (festőművész) 1978-ban távozott. Az emléktárlat alkotói közül, a tulajdonost, Antal Pétert olyan szoros, személyes ismeretség is fűzte Ország Lilihez, hogy annak halála után a néhány évre, a mára 5000 darabból álló műgyűjteménye gyarapítását is felfüggesztette.

© Korhut Lili

© Korhut Lili

© Korhut Lili

Még egy érdekes párhuzam, de a 2017. év meghatározó fővárosi kiállítását Ország Lili és Kondor Béla tudhatta önmagáénak. Schaár Erzsébet jellegzetes, szinte égre törő, karcsú, mégis stabil szobraival pedig rendszeresen találkozhatnak az érdeklődők. A kiállítás mégsem a három, a szorongásait és az emberi létezés mivoltából fakadó magányát a művészi önkifejezése által, ha csak pillanatokra is, de feloldani képes művész számára és az őket érezni, és valójában érteni, értelmezni képes barátaik számára is emléket állít. Olyan mementót, amely mellett az értő közönség sem mehet el “szótalan”. Talán többen tudják azt is Ország Lili a magyar irodalom történetének egyik legnagyobb alkotó gondolkodójára, Pilinszky Jánosra is nagyon mély és kölcsönösségen alapuló hatással volt. A költő a festőművész több kiállítását megnyitotta és képeit verseivel is “illusztrálta”.

© Korhut Lili

© Korhut Lili

© Korhut Lili

Az április 18-án megnyitott tárlat ezeknek, az emberi létezés értelmét, az egyéni út kibontakozását megerősítő közösségi (akár csak két ember közötti is) egymást erősítő, generáló hatásai előtt hajt fejet. Az előtt, hogy az ember lehetőséget kap életében szabad választásaként társakat találni, akik jelentőségét növelje az a tudat (ismeret) hogy őket (szerelmeinket, barátainkat, munkatársainkat) minden esetben, az élet természetéből fakadóan átmeneti időre kaphatjuk csak meg.

© Korhut Lili

© Korhut Lili

Ország Lili Magyar Nemzeti Galériában megrendezett életmű kiállítása után is nagyon sokszor felvillan bennem Pilinszky János beszéde, amelyet barátja elvesztésére, búcsúztatásként írt. Nem is tudok okosabbat tenni mint őt megidézni. Szavai áthallhatóak a Hegyvidék Galériában megrendezett kiállítás valamennyi szereplőjére.

Pilinszky János beszéde:

Ország Lili búcsúztatója

Drága Lili, édes Barátom, ne haragudj, ha rögtönzött mondatokban búcsúztatlak. Az első, amit mint művészről mondani szeretnék, az képeid szakadatlan véglegessége volt. Először ezzel Baudelaire-nél találkoztam. Ma is titok, mitől volt minden sora oly végleges fülemnek, mint a koporsóra hulló rögöké. Azt hiszem azért, mert művész létére a nagy gondolkodók sorába tartozott, akik különben nem véletlenül voltak remekírók is: Platón, Pascal, Kierkegaard.
Minden nagy festő nagy gondolkodó is, csupán nem törekszik tézisekre és definíciókra. Valamit nagyon tud, nagyon megért és világosan ki is mond, anélkül hogy kimondaná. Bach és Dosztojevszkij egyebet se tesz. Azaz mégis: gondolatát mondatról mondatra aláveti az anyag ellenpróbájának, egy kézműves alázatával. Innét, hogy amikor a leganyagibb, voltaképpen a legszellemibb. Ebben a bachi értelemben voltál te is: gondolkodó és kézműves.
A másik amiről beszélni szeretnék, a szépség radikális megértése és megközelítése volt. Sokszor idézem, mert nem ismerek nálánál pontosabbat. Simone Weil írta: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” Te már ott állsz ebben a bizonyos rettenetes és egyedül érdemes útvesztő bejáratában, szelíden befele invitálva az arra jövőket.
És befejezésül még valamit. Hajlamosak vagyunk, óhatatlanul hajlamosak a kikerekítésre: életet és halált organikus egészként látni. De ez nincs így. Lánglelkű következetességed úgy ért véget, mint egy baleset. Téged elidegenedett sejtjeid temettek be, mint valamikor Mozartot a tömegsír homokja. Romba dőlt sejtjeid alatt bár úgy őriznénk meg téged is, mint a példátlan muzsikus emlékét a jeltelenség homokgödrében.
Drága Lili, tudtuk, hogy ki vagy, de talán nem eléggé. Mit számít? Ez a mi veszteségünk volt, és nem a tiéd.
Méltó hát, hogy vesztesek módjára búcsúzzunk tőled. Szeretetünk és megrendülésünk persze most mást jelent, mint jelentett volna életedben. Többet jelent. Így búcsúztatunk, így ölelünk át. Missziód valójában most kezdődik. Gabriel Marcel vigasztaló ítélete szerint: „Az élők elviselhetetlenek lennének halottak nélkül”.
Halálod – ha lehet – egy még nagyobb föladatot ró rád. Segíts élni bennünket, ha másként nem, kezed halálon túli, utánozhatatlanul, egyedül a holtaknak kijáró szelíd útmutatásával: hogy lépjünk be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.