„Valójában nem tartozni sehová.” – Gondolatok a Roma hősök – Öt európai monodráma című kötethez

Néhány hete, lassan egy hónapja is van, hogy főcímként olvashattam, megjelent a világ első roma drámakötete. Első és dráma. Olvasatlanul is rengeteg kérdést vetett fel bennem. Hiszen ha látunk tudjuk, ebben, a roma származású társaink által is lakott és meghatározott világban élünk mindannyian.

Tudjuk, hogy a dráma ógörög eredetű szó és a dran, cselekedni igéből eredeztethető? Tudjuk, hogy a rom szó embert jelent? Tudjuk, hogy ugyan ez az első drámakötetük, de a 13. század óta közöttünk élnek, a világ minden kontinensén? Tudjuk, hogy ezen, számosságát tekintve a legóvatosabb becslések szerint is lassan minden tizedik honfitársunkat érintő nemzetiségi hovatartozás mivel jár együtt? Látjuk-e a mélyszegénységben mellettünk, vagy leginkább a hátunk mögött élők mindennapjait meghatározó kilátástalanság okait? Tudunk-e segíteni ezen okok megszüntetésében? És látjuk-e azok küzdelmét, akik minden, a közösségükből származtatott  visszahúzó erő ellenére is be akarnak illeszkedni a többségi társadalomba? Tudjuk-e mekkora ára van, és mennyi energiát igényel ez? Belegondolunk bármibe, mielőtt saját előítéleteinkkel vértezzük fel önmagunkat és határolódunk el? Én is csak sejteni vélem, pedig a közvetlen közelükben nőttem fel.

Most, a „Nők a Jövőért Egyesület” és a „Független Színház Magyarország” közös kiadásában irodalmi igényességgel is megfogalmazódik ez a nagyon mély, a társadalmi konvenciók világába alig, azzal a legkevésbé összeilleszthető hagyományvilág. Mert erről van szó. Legyen az a kötetben Európa bármely szegletében élő kortárs író műve, az alapok ugyanitt teremtődnek és ugyanazokból az előítéletekből fakadnak, így a megélt és fiktív történetek szereplőinek tapasztatai is. Ettől lesz ez a drámakötet nagyon átélhető és egy kicsit sem hamis. Szerzői azon megélt, átélt és hiteles tapasztalataikat osztották meg jövendő olvasóikkal, amely nem csak egyéni, de össztársadalmi szinten is változást hozhatna az érintettek életében, mert mindannyian kellünk hozzá. Nem csak ők, mi is. Ahhoz a kialakult helyzethez is, ami van és annak megváltoztatásához is.

A kötetben megjelent színdarabok mellett a szerzők is bemutatkoznak, és bemutatkoztatnak.

Richard O’Neill a Legnehezebb szó című színdarabjában a travellereket ért jogtalanságokért bocsánatkérést követelő skót traveller írónő Jess Smith kampányát mutatja be, melyben a miniszterelnökkel szemben lép fel.

Michael Collins a Kulturális kérdés vagy sem? című darabjában a traveller közösség múltját mutatja be ezúttal Írországban.

Mihaela Dragan a (A n)ő beszél című darabja a korai házasság témáját dolgozza fel érintett romániai roma nők történetein keresztül. Ugye milyen időszerű, hazánkat is érintő téma?

Dijana Pavlovic a Beszélj életem műve a svájci jenisheket ért, 70-es évekig tartó népirtást mutatja be Mariella Mehr szemén keresztül, az írónő regénye alapján.

A magyar, színésznőként ismerté vált Farkas Franciska pedig a Levél Brad Pittnek című darabjában saját életéről vall kegyetlen őszinteséggel és fekete humorral.

A magyar vonatkozású írás, Farkas Franciska műve (Hazai Attilára kell utaljak) igazi, kicsit rövidebb, de végtelen tömény  „budapesti  skizo”. Annyira el kell tőle távolodni, hogy ne marjon meg. Mert olvasóként is sírásra fakaszt. Gyanítom, leírni is csak nagyon messziről nézve lehetett. Mi olvasók pedig bele merünk-e gondolni, hogy mennyire sokan vannak, akik EBBEN próbálnak épp ésszel küzdeni és talpon, embernek maradni napról napra? És most szándékosan nem egy cigány származásra és a mélyszegénységből való kitörésre utaló rész megidézésével szeretném „megköszönni” Farkas Franciska őszinteségét.

”Gyűlölöm magam, mert arra vetemedek, hogy elraboltatnám, hogy élje át azt, amit anyám, mikor megtudta. Na, most már eléggé sajnálsz. Ne sajnálj. Én akartam ezt. Azért akartam, mert, mert … nem tudom. Ezt nem tudom. Ezt még ma sem tudom, hogy miért akartam. A hegek a kezemen még mindig nem tűntek el. Nem ülök az anyósülésre, a szexet hagyjuk is, vagyis ne hagyjuk. Ha nem mondom el, nem tudom elengedni magam, ha elmondom, nem mernek hozzám nyúlni. Ha elmondom, nem kívánnak. Egy sérült vagyok, akitől undorodnak.”

Ha maradt bárki itt, aki ezt itt most elolvasva még mindig más emberként, máshová tartozóként gondol roma embertársainkra (vagy akár a bántalmazást elszenvedettek bármelyikére), annak az embernek nincs több mondanivalóm.

Maradok tisztelettel: Tóth Judit Nikoletta  

A drámakötet magyar és angol nyelven is elérhető.  Megrendelhetőek  a szinhaz@fuggetlenszinhaz.hu emailcímen.