Szerző: Budai Erzsébet
Ülök karikás szemű önmagammal szemben és elmélkedem.
Írnom kéne arról, ami életem szerves részét képezi.
„A” Gáláról.
Olyan ez, mint amikor a gyermekéről kell beszélnie az embernek.
Ne legyen elfogult érzelmi vonalon, lássa a hibáit is, de…
Nehéz.
Kezdhetném ott talán, hogy hány éve folytatunk szélmalomharcot, hogy mennyi keserűség van bennünk, de nem teszem. Hiszen ez a 15. Gála, nem fogok itt sírdogálni! Amikor ebbe az egész jótékonysági ügybe keveredtem, nem igazán tudtam, mi is ez valójában, kik azok az ADHD-s gyerekek. Aztán ahogy egyre többet tudtam meg róluk és a körülményeikről, éreztem, a helyemen vagyok. És most már tudom, hogy nekem ez mindig is az életem része marad.
– Jó reggelt ! Álmosnak tűnsz.
– Az vagyok, nem tagadom. Hetek óta nem alszom jól.
– Valami baj van?
– Nem dehogy! De tudod, gálát szervezek.
– Akarsz róla beszélni? Na de komolyan! Tényleg érdekelne…
– Persze, de mire vagy kíváncsi?
– Mi a célja ennek a gálának?
– Egy kis betekintést adok az ADHD szindrómának nevezett mentális zavar történetébe. Tudod, nagyon sok ADHD-s gyerek van Magyarországon, de igazán pontos számot nem tudok, mivel vagy tudunk róluk vagy nem. Az ADHD a leginkább visszautasított és félreértett pszichiátriai állapot Európában. Sok ember nem is hisz az ADHD létezésében, tehát ezért nem is érthetik, miért kéne azt kezelni.
Fontos tehát, hogy láthatóvá tegyük és a közbeszédbe illesszük ezt a zavart (betegséget) a társadalom számára! Ha az ADHD-t idejében felismerik, diagnosztizálják és megfelelő terápiában, kezelésben részesítik az abban szenvedő gyereket, akkor jobb oktatást kaphatnak, ami a munkahelyi elhelyezkedésüket is segíti, jobbak lehetnek a családi és egyéni kapcsolataik is, tehát nőhet az esélyük az élet minden területén.
E mentális kórkép életvitellel járó nehézségeinek leküzdését nem támogatják sem államilag, sem más formában, ezért pár érintett szülővel kitaláltuk, hogy minden évben szervezünk tábort azoknak az ADHD-s gyerekeknek, akiket még osztálykirándulásra sem visznek sokszor, hiszen gyakori „rendbontók”. A viselkedésterápia mellett igyekszünk rengeteg élményt szerezni nekik. Kirándulunk, hajókázunk, sokat játszunk. Mivel több fiatal művész is részt vesz a munkánkban, ezért a művészeti nevelés, a zenélés, a tánc is része táborunknak a sok fürdés mellett.
– A fellépőkről tudnál valamit mondani?
– Nagyon melegszik ilyenkor a szívem, de bontsuk ketté a dolgokat. A gála csapata önkéntesekből tevődik össze. Mindenki – ahogy mondani szoktam – egy mosolyért dolgozik. Ki ezt, ki azt. Úgy képzeld el ezt a csapatot, mint egy nagy zajos olasz családot. Mindenki azt teszi bele, amihez ért. Vannak ugye az énekesek, ők az alapcsapat. Vannak segítők, akik büféznek, tomboláznak, székeznek, pakolnak, segítenek a nézőknek – konkrétan egész nap meg nem állnak.
– És te mit csinálsz?
– Én vagyok a fullos szervező, aki éjjel a család és a munka mellett kisakkozgatom, hogy nagyjából jó legyen minden. Érted már ugye, miért vagyok álmos folyton? Na és akkor persze kell mindig sztárfellépő is, aki miatt azok is eljönnek és támogatják a rendezvényt a jegy árával, akiknek egyébként teljesen mindegy, kik is a mi srácaink. Ez mindig nehéz harc, talán a legnehezebb a helyszínkeresés mellett. Ugyanazért nehéz mindkettő. Ingyen eljönni és segíteni ma nem sikk, mindenki pénzből él, így sokszor a felkért fellépő saját zenekara megélhetése is a jótékonyság ellen szól. Hiszen mint magánember jönne, de akkor a zenekar nem keres egy fillért sem. Ezt az indokot is megértem. Na és a helyszín! Nincs mögöttünk szponzor, sose volt. Megy a telefonálás, ímélezés, a meggyőzés, hogy kéne a hely meg segíteni jó, de persze a művelődési intézmények is pénzből élnek, nekik is megy hó elején a sárga csekk. Tehát nehéz ez is, de nem szokásom megfutamodni a probléma elől.
– Ha ilyen nehéz és fárasztó, miért tartasz ki mégis?
– Tudod én is ADHD szindrómás vagyok, megélem előnyeit és hátrányait egyaránt. De felnőttként én már könnyebben kezelem az ebből adódó gondokat, mint ők, a kiszolgáltatott gyerekek. Szeretném, ha csak egy picit is jobb lenne nekik, mint nekem volt gyerekként. Én átéltem a kirekesztést, a meg nem értettséget. Csak mert más voltam. Nem butább, nem fogyatékos, de mégis más. Magányos gyerek voltam a saját világomban. Néha most is érzem ezt. Akkor ott, a mindenkori gálán nem. Ott olyan emberek vesznek körbe, akik ismerik milyen érzés az. A gála teljes bevétele a gyerkőcöké, amivel a szülők által fizetendő ellátás költségeit csökkentjük.
– Visszatérve a fellépőkre…
– Fellépők? Hjaj, nehéz. A látogatócsalogató hírességek most Pitti Katalin, Vastag Csaba, Kegye János lesznek, de én – ahogy én nevezem őket – a „kis” énekesekre vagyok a legbüszkébb. Lehet, hogy a nevük nem mond semmit, de hallgasd meg őket énekelni! Tutti libabőr!
– Mikor és hol lesz a mostani gála?
– Május 19-én vasárnap 15.00 órai kezdettel Soroksáron lesz, a Táncsics Mihály Művelődési Házban, a Grassalkovich út 122-124-ben.
– Mit vársz a gálától?
– Leginkább azt, hogy sokan lesznek. Akkor lesz jó a bevétel, s talán picit jobban megismerik magát az ADHD-t is. Nem érdekel, hogy engem vagy a csapatot is jobban megismerik-e. Nem fontos dolog. Nem ezért megy ez. Legyen pénzünk hajókázásra a gyerekeknek, fagyira, lángosra, ne az anyagilag leterhelt szülőnek kelljen ezt is fizetnie. Hadd lélegezzen fel arra az egy hétre anya, apa, hogy az ő kicsinyük most a lehető legjobb helyen van a világon. Ilyen nagy álmaim vannak. Ezért dolgozik egy csapat lelkes ember lassan nyolc éve. Ja, várj egy kicsit! Van az már talán több is. Nem vagyok jó a számokban. Látod, mint ADHD-s csak a fontos – számomra fontos – dolgokra figyelek. Na, már megint sikerül elkésnem, mint mindig mindenhonnan. Nem is tudom, hogy bírja ezt a családom! Talán elfogadták már, hogy ilyenkor rájuk is kevesebb időm jut, nem tolhatom magam előtt a munkát. Pedig ha belegondolok nekem ők a legfontosabbak. Erős szikla mellettem a férjem, a gyerekem. Aki nem ADHD-s, mert ez nem öröklődő mentális zavar.
– Mit kívánjak neked a 15. ADHD Gálára? Mit vársz a legjobban aznap?
– Telt házat kívánj, légyszi, mert az lenne jó! De nagyon. És még? Sima lebonyolítást nagyobb hibák nélkül. És hogy mit várok a legjobban? A finálé dalt. Akkor már tudjuk, elhisszük, hogy megérte és reményeim szerint egy megelégedett közönség hagyja el a vastaps után a termet.
– Mi lesz azután?
– Utána alszom minimum két napot. De azután kábé egy hét múlva úgyis kitör belőlem a hiányérzet és akkor már neki is állok fejben a következő jótékonysági gálának. Örök körforgás ez. Na, most már tényleg rohanok, mert elkésem. Köszönöm, hogy leültél velem és végigírtuk ezt a sok szót. Nem kis termés ez egy ádéhádéstől!