Szerző: Sári Edina
Minden egyes szava, minden egyes mozdulata szíven üt. Mit üt! Az első percben beledöfte a kést, utána kilencven percig csak forgatja benne a recés pengéjű tigrisölőt. Ha kihúzná, hát azon nyomban elvéreznék, bár ő erről nem is tud, hiszen el van foglalva saját magával a saját világában, mit érdekli őt, hogy velem mi van?!
© Balog Tamás
Csak ül ott az elhanyagolt, lepukkant lakásában, hajléktalanra zilált külsejével, jobb napokat látott konyha ronggyal mániásan pucolva egy üvegbe zárt hajó makettet és üveges szemmel hunyorogva a semmivel párbeszédel.
A harmadik percben már épp kiáltanék, hogy nekem elég, köszönöm!, de tetézve a frusztráló kukkolást a lélek bugyraiba, ekkor még egy fura fazon is megjelenik, akit állítólag segíteni küldött az öreghez a szociális iroda. Elnézve és hallgatva a harminc körüli embert, inkább neki szavaznék meg támaszt, mintsem ő nyújtson bárkinek is. Aztán ezek ketten bab a karóját szindrómába esve istápolni kezdik egymást. A lelkileg összeomlott harmincas a fizikailag-szellemileg az életbe rokkant öreget.
A kezdeti rémület, bizalmatlanság és ellenségeskedés után nemcsak elfogadják egymás hóbortjait, tökéletlenségét, hanem még össze is barátkoznak. Összenőnek, mint borsó meg a héja, csak hogy folytassam a megkezdett mezőgazdasági kalandozást.
A demencia hullámain hánykolódó Hubert (Koltai Róbert) hajóskapitány volt és folyamatosan a tenger sok idilli emlékével traktálja a harminchét óra szociális munkára ítélt Alexet (Szirtes Balázs).
Sokat időzik kedvenc témájánál és úti céljánál, Batangnál, ahol hófehéren szikrázik a homok és azúrkék a tenger. Ahol a parton felül-semmi, alul-épphogy ruházatú, olajosbarna bőrű, fekete hajú, tüzes szemű szépségek állnak sorban az ő kegyeiért és ahol magából a kókuszdióból issza a tejet. Az elbeszélésében néha feltűnnek a kenguruk is, ami zavarba ejti a Alexet. Akkor most Palermo vagy Ausztrália? – teszi fel eleinte a későbbiekben már egyértelműen felesleges kérdést, hiszen a fiatalember tiszta elmével próbálja Batangot bekalibrálni a valóság térképén.
© Balog Tamás
Végül is nem mindegy?! – kérdem én a közönség soraiban, Hubert minden szavát igaznak szavazva, hiszen gyönyörűségesek az elénk vázolt anzixok.
Kiderül, hogy nem. Mert hát Batangban voltak azok a csudadolgok, amikről Hubert fantáziál.
A történeteiben látszólag neki már minden megvolt, ami a férfiak álma lehet: minden kikötőben egy vagy két nő – sőt, több –, világutazás és még feleség, gyermek is várta őt odahaza! A fiatalnak pedig még tán nője sem volt soha? – firtatja az idősek disztingválásra való örök képtelenségével Hubert.
Alex tragédiája lassan bomlik ki, nehezen nyílik meg új barátjának, akiből saját tudtán kívül lelki segítő válik.
Feltétel nélküli elfogadásával, érdeklődésével észrevétlenül visszatámogatja Alexet az életbe, bumfordi beszólásai utáni kedveskedő gesztusai csillapítják a fiatalember hirtelen gerjedt haragját.
© Balog Tamás
Ahogy halad az idő, Hubert egyre inkább elmerül a saját világában (Batangban) amelynek mélyéről már csak ritkán bukkan fel, akkor is csak azért, hogy a világ képébe kiáltsa fájdalmas, a méltóság utolsó morzsáit jelentő ellenkezése mondatait: Otthonba nem megyek! Nem kell pelenka!
Vak vezet világtalant? – teteti fel velem a költői kérdést az Gaál Ildikó megrázó rendezésében készült darab – témához képest fiatal – írója, a német Christian Gundlach.
Jó kérdés és értem én, hogy Gundlach miért a negyvenes évei végén feszegeti a témát. Annyi idős lehet az apja, mint az enyém, aki egy hathetes kórházi túlélőtúra után épp tegnap került haza megúszva egy kórházi fertőzést is meg magát a „gyógyítást és ápolást” is.
A válasz a feltett kérdésre az élet elkerülhetetlen végzete és ez a történet befejezése is. Ha menni kell, hát menni kell. Hol a vécére, hol Batangba, hol az otthonba – és egyszer majd a végső nyughelyre. Csak az nem mindegy, milyen úton jutunk el odáig. Számkivetettként tengődünk magányosan egy kopár szigeten egy plüsspapagáj társaságában vagy Batang-szerű körülményekben fürdőzünk és boldogan merülünk bele a langyos tengerként körbenyaldosó szeretetbe?
A Huberteknek Alexekkel az eleinte hánykolódó út luxusutazássá válhat, ha van készség, nyitottság, elfogadás egymás irányába – és ne feledjük: lehetőség, hogy összetalálkozzanak a támaszt nyújtók.
© Balog Tamás
Ha nem imádtam volna Koltai Róbertet eddig is, akkor most végképp beleszeretnék a játékába, annyira esendően szeretni való az öregembere, pedig érzem a mosdatlanságának, a sose váltott ruházatának, a belső vívódásainak kivetülő, savanyú izzadtságszagát. Riasztó a dohos, szeméttel teli kislakás nyomorúsága, aminek a közepén üldögélve néha mégis kitündököl egy cseppnyi humor az egykori daliás széptevőből, a mostanra amúgy goromba és zsémbes öregből, aki iszonyúan fél a változástól, idegenségtől, mint minden vele egykorú (pszichiátriai betegségben szenvedő) ember, akik a jól begyakorolt rutinjukból élik mindennapjaikat.
Nem a darab témája, de bennem az előbb bevallott magánéleti analógia miatt felmerül a kérdés, mit lehet egy demens vagy afelé hajló Alzheimeres, illetve Parkinsonos beteggel kezdeni, ha a család nem tud nullahuszonnégyben vele lenni.
Mert egyedül nem lehet hagyni, otthonba nem akar menni és nem is vinnénk szívesen, enyhébb esetben (eleinte) marad az iszonytatóan drága házi ápolás a hivatalosan felírható napi négy óra mellett, és persze a lelkifurdalás, amit csillapíthatunk a tenger sok pénzzel. De megvásárolható-e a lelki béke? Csereszabatos-e a pénz a törődéssel? A szeretet felülírhatja-e a toporzékoló türelmetlenséget?
Az utolsó bekezdést csakis azért fűztem hozzá, mert tegnap a darab végén a művészeket az Alzheimer Café tagjai várták egy kis csevegésre. Koltai Róbert és Szirtes Balázs nemcsak eljátsszák Batangot, hanem kézen fogva a már ott időzőket, segítenek is.
Írhatnám, hogy társadalmi szerepvállalás, de inkább azt mondom, humánum.
Boldog vagyok, hogy a múlt havi előadást nátha miatt elszalasztottam, mert így akkor láttam, amikor eljött az ideje. Most.
***
Az előadás legközelebb április 24-én a Hungarikum Élményház- Pódiumán látható.