Istenek és emberek – Vénusz

Szerző: Sokolowski Dániel

A Budaörsi Latinovits Színház mindig is jól állt vendégelőadásaival, sikerült olyan produkciókat kiválasztani, melyek passzolnak a stílusához, és alkalmanként országosan ismert színészeket hoznak el Budaörsre. A Vénusz c. darab bemutatóján jártunk.

Történetünk testről és lélekről szól, színészekről és civilekről (a színészek hívják így a nem-színészeket), színházról és hírnévről – továbbá magáról az életről, ami, mint tudjuk, szexuális érintkezés útján terjedő, gyógyíthatatlan, halálos nyavalya. De, még mielőtt kórlapunk végére pont kerülne, az élet számtalan érdekességet terít elénk. Ilyen például a szerelem – és ilyen az öregedés is; de talán az a legérdekesebb, hogy utóbbi olykor nem vet gátat előbbi elé. 
Az Orlai Produkciós Iroda előadása drámához könnyednek, vígjátékhoz képest pedig nagyon is életszerűnek bizonyult. A történet egyszerű, de szövevényes, minden karakter külön életet él, kiforrottak a jellemábrázolások.

A cselekmény és az élet fonalát a néző egy színpadi próba jelenete során veheti föl.
Maurice (Bálint András) elismert, veterán rendezőként instruálja kollégáit, akikkel egy életen át együtt dolgozott. Közel állnak egymáshoz, megismerték már egymás nyűgjét-baját, könnyed, de nem túl mély őszinteség él köztük.
Valerie (Takács Katalin) és Ian (Gyabronka József), a próbált előadás főszereplői, minden mondatba bele-bele szólnak: mi lenne, ha ez nem így, ellenben máshogy lenne elmondva.
Nagy alakításokat már nem várnak maguktól, hozni szeretnék a megszokott színvonalat, egy lapos, altató előadásban. Az első szín humorával jól bemelegíti a darabot és oldott hangulatot teremt.

A szereplők lapos és altató életét hamarosan felpezsdíti Ian ifjú unokahúga, a szép és szertelen Jessie érkezése (László Lili), akihez Maurice rögtön vonzódni kezd, mihelyst meglátja benne az ihletet saját öregsége számára. Maga sem tudja, mit szeretne vele, de leginkább elvinné valahová, inna vele egy bárban, még talán szerelmes is lehetne belé.
Jessie azonban, legalább másfél generációnyi távolságra Maurice-tól, maga sem tudja, mit akar, leginkább azt, amit saját kora, valósága vagy éppen álomvilága megkívánna tőle. Mindegy is, ő Maurice személyes Vénusza.
Talán lehet közük egymáshoz, talán csiszolódhatna köztük valamiféle kölcsönhatás. Erőltetett, ügyetlen szikrákra ugyan futja, de a nagy egymásra találás mégis elmarad.
Hogyan illik egymáshoz a kopott sétapálca és a világítós sportcipő? A shakespeare-i agónia és az éjjeli diszkófény? 
Mindketten adni akarnak a másiknak, ám az, amit adni tudnak, nem kompatibilis egymással.
Egyikük sem ismeri a kódot, amivel a közös nevezőt meg lehetne találni. Maurice, annak ellenére, hogy a lányban élete bizonyosan utolsó esélyét véli fölfedezni, nem csinál belőle tragédiát. Bár folyamatosan próbálkozik, de amennyi leesik a leányzó asztaláról, azzal beéri. Jessie pedig próbálgat előnyt kovácsolni a művészi élet egyik főszereplőjével való ismeretségből, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Az egyéni drámák ütköztetéséből építkező cselekménysor előrevetíti a tragikumot, amely azonban inkább döntések és véletlenek folyományából kirajzolódó sorsokban, mintsem katarzisszerű robbanásban, vagy személyiségfejlődésben nyilvánul meg. Mindenki jött valamerről, és halad valamerre. És mindenki pofozgatja a saját vonalát.
Az egyfelvonásos játékidő ügyesen mutat be többféle életet, és eljátssza ezek történetét:
Látunk megbecsült rendezőt, súlyos beteg öreget, vén kujont.
Látunk egy szórakoztatóan ironikus barátot, türelmetlen nagybácsit, kiégett színészt, akinek életéből elmaradt a feltörés.
Látunk egy régi szerelmet, egy sokat megélt nőt.
Látunk egy arrogáns, lusta lányt, egy megtört ifjú hölgyet, egy másokat kihasználó csajszit.
Látunk rendőrt, bártendert, egy srácot a diszkóból, ifjú színésztitánt. Brasch Bence szerepe az előadás mesterkulcsa, minden jelenetben átlényegül, és individuális szerepeket alakít. Karakterei nem zavarnak sok vizet, mégis közük van a történethez.
A színek cizelláltan váltanak. Egyes jelenetek rövidek, alig fél perc és egy-két mondat, melyeket filmszerű vágások választanak el egymástól. E jelenetek ugyanakkor kifejezőek, mind fontosak a történések sorozatában.
 
A díszlet egész színportfóliót vonultat fel mindösszesen négyszögletű elemek és a fénytechnika összjátékából. A sűrű elsötétítések alatt rendkívül dinamikusan, és hangtalanul mozognak a díszlet elemek, melyek a filmszerű váltásokat teszik lehetővé. Egyszerű, de tetszetős, színes és dinamikus, unalmasnak semmiképpen sem nevezhető, a minimálból hozza ki az optimumot.

Hogy miről szól a Vénusz c. darab?
Az emberek vonzóak és vonzódnak, taszítóak és taszítanak. Fölmagasztalnak és bántanak. Szándékosan, vagy gondatlanul.
Ennek tétje pedig az, hogy Vénusz szelleme, az élet alkonyán megtalált vagy megtalálni vélt múzsa isteni rangba emelkedik-e, vagy egy öregember képzelgéseként semmisül meg egy kórházi szoba magányában.
S vajon e két végleten kívül nincs más út? A zárójelenetben erre is fény derül.

Szeretettel ajánljuk ezt a nagyszerű színészek előadásában életre keltett történetet, a Latinovits Színházban.

Hanif Kureishi: Vénusz – Budaörsi Latinovits Színház

Az előadás a Budaörsi Latinovits Színház és az Orlai Produkciós iroda együttműködésében jött létre.

Fotók forrása: Budaörsi Latinovits Színház