Szerző: Tóth Judit Nikoletta
A Várfok Galéria legújabb, március 14-ig látogatható kiállítása nagyon különleges, ugyanis a két fotóművész, Lucien Hervé és Rodolf Hervé, apa és fia, párokba rendezett fotográfiáinak, egyszerre ellentétes, mégis öntudatlanul egymásra történő reflektálását és egyben akár önálló életmű kiállítását is megrendezték. A magyar származású, életük jelentős részében Franciaországban élt fotóművészek alkotásaiból kialakított tárlat így nem csupán két nagyon tehetséges fotográfus pályafutásának legfontosabb motívumait, leglényegesebb vonásait emeli ki, de két, független alkotó – jelen esetben: apa és fia – szemléletmódjának különbözőségét is úgy rendezi párokba, hogy azok egyediségét hangsúlyozza ki.
A tárlat értelmezése szempontjából, természetesen lényeges azon összefüggések ismerete, amely az alkotók életrajzi elemeiből, és szoros családi kapcsolódásából fakad, de a tárlat legnagyobb erőssége az lesz, hogy a két egymástól független, a jövő nemzedékeire is hatással lévő művészi pálya ezen összefüggéseire úgy világít rá, hogy az alkotókat önnön saját nagyságukban őrzi meg.
A fiát 7 évvel túlélő, Hódmezővásárhelyről származó Lucien Hervé (1910-2007) nagykorúsága óta Párizsban élt, és a 1930-as évek végétől fotózott, amelynek középpontjában az építészet, az építészeti alkotások, azok geometriai felépítése és fény-árnyék viszonyai álltak. Ennek köszönheti világhírnevét, és munkáinak hazai bemutatását is, hiszen több egyéni kiállítása által lett ismert itthon is. Rodolf Hervé (1957-2000) is fiatalon, édesapja hatására fordult a fotográfia, mint az önkifejezés eszköze felé, de annak látásmódját nem követte, hiszen személyiségéből fakadóan őt az expresszívebb, szürreálisabb kifejezési formák vonzották. Az 1989-es év mind a két alkotót Budapesthez kötötte, Lucien Hervé a Budapest Galériában jelentkezett tárlattal, Rudolf Hervé a Vasarely Múzeum meghívására érkezett, és a rendszerváltás időszakában megtapasztalt lendület olyan nagy hatással volt rá, hogy jó néhány évig itt is maradt, és az 1990-es évekre a magyar underground meghatározó alakja lett. A mostani válogatásban is komoly szerep jut azon alkotásainak, amelyeken, amelyek által ezen évtized magyar valóságának társadalomábrázolása is megjelenik, de olyan formán, hogy azokon a szürrealizmus, a tudat alatti rétegek is meghatározó szerepet kapnak. A művész ugyanis abban a közegben örökítette meg saját környezetét és annak valóságát is, amelyben ő maga is otthonosan mozgott, amelyben felismerte önmagát. Ebben a korszak budapesti kultikus helye, a Fekete Lyuk is szerephez jut.
A kiállításnak – legalábbis számomra – tényleg egyedülálló hatása van. Nem enged, még a két alkotó között megtapasztalható, eltérő látásmód ellenére sem „kedvencet” választani közülük. Nem csak életmű, de a párokba rendezett képek szintjén sem. Mert azok minden vonatkozásban úgy emelik ki a két életmű sajátosságait, hogy nem csak az tükröződik vissza, ahogyan ők látták, pontosabban érzékelték a világot, hanem az is, amit felismertek benne, belőle, általa, abban az adott pillanatban, amikor megörökítették azt, nem is kételkedtek.
A kiállítás létrejöttét a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
A tárlat a Budapest Photo Festival hivatalos programsorozatának része.