Hat év hat könyv

Az lenne jó 2. címmel márciusban jelenik meg Sári Edina hatodik könyve. Az írónő ismét rendhagyó módon meséli el a nem mindennapi történeteit, amelyeknek a megjelenése is különleges. Az interjú az elmúlt hat év-hat könyv összegzése.

Sári Edina

– Rövidesen egy felnőtteknek szóló retrómese-könyvvel jelentkezel, ami egymondatos mesékből áll. Miről szólnak ezek a mesék?

– Ez tulajdonképpen egy 13+1 darab egy mondatból álló novellagyűjtemény, ami a hetvenes éveket idéző történetekből áll. A mesék szövege egy akkor nyolc-tizenkét éves, budapesti kislány mulatságos és megható monológja a játékként megélt életéről – a mai negyvenes-ötvenes korosztály gyerekkoráról.

– Mit jelent az, hogy egy mondatból állnak a történetek?

– A négy-hatoldalas mesék legvégén teszem csak ki a fizikai pontot, tehát egy történet egy gyermeki gondolatfolyam, rácsodálkozás a világra. A mese szövése el-elterelődik a fő cselekményről, és más témába vág bele úgy, ahogy egy igazi gyerek csacsog. Ha hagyják őt a felnőttek.

– Mi inspirált arra, hogy megírd ezeket a történeteket? Nem hagytak kibeszélni kiskorodban?

– Sokat beszéltem és egy időben minden mondatomat úgy kezdtem, hogy: „Mondjuk…” és utána elmondtam, mi legyen. Idegesítő lehetett, de a szüleim becsületére legyen mondva, hagyták. Nem ezért kezdtem bele tehát ezeknek a meséknek a megírásába, hanem azért, mert az anyu halála utáni első gyereknapon nagyon elanyátlanodott voltam és kiömlött belőlem, hogy az lenne jó, ha ma egy negyven évvel ezelőtti gyereknapon ébrednék egy anyai kéz gyengéd simítására. És leírtam, hogy mi lenne akkor, illetve mi volt. Feltoltam a fészbukra és felrobbant az oldalam. Különböző életkorú, lakhelyű, élethelyzetű, iskolai végzettségű, gyermekes-gyermektelen nők és férfiak lájkolták-osztották a történetet. Mindenkit megérintett a tartalma, hiszen az árvaság egyetemes érzés, főleg gyereknapon, ami az első mesém témája volt. Aztán jött a többi hetvenes évekbeli történés: kisdobos avatás, farsang, szerelem, nyaralás a nagyszülőknél, vakáció a szülőkkel, születésnap, Télapó, Karácsony – minden, ami egy kisgyereket foglalkoztathat.

– A kettes szám a címben azt jelzi, hogy ez már a második egymondatos mesekönyved. Ezek szerint az első sikeres és igénykeltő volt.

– Igen, nagyon gyorsan elfogyott a párszáz példányban kiadott, a hetvenes évekbeli, liláskék alapszínű, piros-fehér vignettájú irkára hasonlító könyv. A rajongók azóta rágják a fülemet a következő retrómese-könyvért, ami újdonságként tartalmaz egy CD-mellékletet is, amin két mese megelevenedik a Koltai Judit és Koltai Róbert színművész testvérpáros jóvoltából. A két mesekönyv közötti időben írtam egy regénytrilógiát, ezért csak most jött el az ideje a folytatásnak.

– Ne szaladjunk előre a MeNŐpauzáig! Kezdjük az elején! Az első Az lenne jó előtt írtál egy regényt Életrevaló címmel. Az is rendhagyó volt mind a témájában, mind a kötet összetételében, ugyanis a regény után szakértőkkel készített interjúk találhatók benne. Miről szól maga a történet?

– 2013-ban írtam az Életrevaló tényregényt, ami egy fiatal nő, Simó Vivien petefészekrák betegségének, gyógyulásának és petesejt donációval való teherbeesésének igaz története, amit a Vivient gyógyító orvosokkal való interjúcsokor követett. Próbáltam tabutlanítani a rákbetegséget és a petesejt donációt övező ismereteket.

– Sikerült?

– Úgy gondolom, és azt tapasztalom, hogy igen. Már merünk a daganatos betegségekről nyíltan beszélni, sőt! A hospice szó és tevékenység is bekerült a köztudatba, és a közbeszédbe. Ez volt a célunk Vivien drámai, de hepienddel végződő történetének bemutatásával. Ezen kívül az elmúlt öt évben sok civilszervezet vállalta fel a női létből fakadó daganatos betegségek érintettjei gyógyulási folyamatának kísérését, segítését. Velük kapcsolatos az a pár napja érkezett fantasztikus hír, hogy nők és férfiak éves szinten egyaránt 89.400 forintnyi összeget vehetnek igénybe adókedvezmény formájában 2019. január elsejétől. A tavaly alakult Női Ligának (Mályvavirág Alapítvány, Babagenetika Egyesület, Egészség Hídja Összefogás a Mellrák Ellen, Mellrákinfó Egyesület és a Női Egészségért Alapítvány) köszönhető a jelenleg is érvényben lévő kormányrendelet módosítása, amely ezt lehetővé teszi (Magyar Közlöny 287/2018 (XII.21.). A kedvezményt az emlőrák, méhtest/méhnyak, petefészekrák, endometriózis, prosztatarák, hererák érintettek vehetik igénybe.

– Ez nagyszerű hír, rengeteg embernek ad majd egy lélegzetnyi haladékot a gyógyulás kiadásainak előteremtése idején! Látom, kibújt belőled a rákellenes kommunikátor, de most térjünk vissza a könyveidre! Tehát az Életrevaló után, még abban az évben kiadtad az első Az lenne jó retrómese-könyvet. Utána, ahogy már említetted, három év szünet következett. Miért?

– Mert nem volt rendszerezett mondanivalóm. Az íróember kötelessége, hogy csak akkor szólaljon meg, ha érdemi mondanivalója van. („Vagy pár koronáért, ha jön a háziúr!” – szólna közbe Karinthy Frigyes, de most maradjunk Esterházy Péter alapvetésénél.) A három év alatt jobbára novellákat írtam, amikkel sok pályázaton szép eredménnyel vettem részt, tehát az a három év inkább a szakmai szárnypróbálgatásról szólt, hogy tényleg jó vagyok-e, ezen kívül pedig a Nézőpontváltó rákellenes színházi staféta szervezéséről.

– Mi ez a staféta pontosan?

– 2016. óta hetven magyar színház részvételével rákellenes, prevenciós figyelemfelhívást tartunk minden év októberének első vasárnapján, amikor az összes rákbetegség elleni küzdelem jelképeként levendula lila színű szalagokat tűzünk. Aznap este a nézők figyelmét a mentális rekreáció fontosságára hívjuk fel, ami az egészségmegőrzés alappillére lehet a stresszes mindennapokban. Azt mondjuk, menj színházba, szállj ki a mókuskerékből ahányszor csak lehetőséged nyílik rá, és töltekezz, mert ép lélekkel az ép test is könnyebben megtartható vagy elérhető célkitűzés lehet.

– Már megint elkanyarodtunk a könyvektől, pedig próbálom kordában tartani a beszélgetést és téged.

– Igen, engem nehéz. De ezért jók és ezért szeretik a retrómeséimet a rajongói. A következetes témakövetést máshol gyakorlom. Például a Nézőpontváltó Egyesület elnökeként és regényírásnál.

– Tehát ott tartottunk, hogy a hároméves könyvkiadási szünetben szakmailag sikerrel mérettetted meg magadat különböző pályázatokon. Azután 2017-ben ismét jelentkeztél egy könyvvel, mégpedig ismét tabudöntögetési céllal. Ez a volt a MeNŐpauza nőregény.

– Akkor már régóta érett bennem az ötlet, hogy a változókorról, a klimaxról akarok írni.

– Miért éppen a klimaxról? Az egy nagyon nemszeretem téma, főleg a nők körében.

– Egyrészt, mert én már kifelé meneteltem a változókorból, tehát tudtam, mi fán terem, másrészt, pedig éppen ezért. Mert óriási tabu a nők és igen, a férfiak körében is! A társadalmi szerep elvesztéséhez – hogy nem képesek tovább életet adni, tehát elveszítik a természetben ab ovo betöltött, elsődleges női szerepüket – a nőiességük elveszítésétől való félelem is társul, tehát a párkapcsolati eltaszítás feltételezett vagy valós érzése miatt is tabutéma a változókor.

– Mit értesz ezalatt?

– „Nem tudok életet adni, ráadásul megcsúnyulok, elhagy a párom egy fiatalabbért.” – gondolják sokan. Mindannyian másként éljük meg a nőiségünket és nőiességünket, és életkoronként is másképp viszonyulunk hozzá. Van, aki már egészen fiatalon élvezi, hogy nő, van, aki csak idősebb korában békél meg a testi adottságaival és akkor barátkozik össze saját magával. Van, aki az anyaságban teljesedik ki, van, aki a háziasszonyi szerepben, van aki üzletasszonyként teljesít, és van, aki imád feleségként reprezentálni a párja mellett, mert az dámaként kezeli őt minden élethelyzetben és esze ágában sincs gyermeket szülni. Vannak olyan vagány nők, akik több szerepben is jól érzik magukat, marketinges kifejezéssel, remekül cserélgetik a kalapjukat. Tehát ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük át és meg a női szerepünket. Viszont azt tapasztalom a hozzám érkező több száz levélből, üzenetből, hogy minden nő kicsit megzuhan, amikor észreveszi magán a menopauza első jeleit. És ez az igazi vízválasztó. Hogy ki hogyan reagál ezekre a jelekre. Ekkor dől el, hogy békés, elégedett, szerethető öregasszony lesz-e valakiből, vagy elkerülendő zsémbes, házisárkány. A MeNŐpauza címválasztás nagyon találó erre: a szenvedéssel teli korszakot változtassuk menővé, trendivé, beszéljünk az érzéseinkről és vállaljuk fel önmagunkat! Persze mindenki azt akarja, hogy szeressék őt saját magáért – ezt Bridget Jones óta kiköveteljük magunknak –, de azért tenni is kell! Mégpedig folyamatosan, nem kevés időt és energiát befektetve. Nagyon leegyszerűsítve erről szól a tavaly októberre Pauza-trilógiává bővült regényfolyam. Tegyünk érte, hogy jól éljük meg a változókort, ha már hadakozni nem tudunk, és nem is érdemes ellene.

– A klimaxról nekem eddig csak negatív történések és történetek ugrottak be, de a te regényeid tele vannak humorral, életigenléssel, sőt, nem kevés erotikával és  újrakezdéssel. Miért ezt a pozitív módját választottad a változókor bemutatásának? 

– Ez alapvetően a személyiségemből fakad és ezt a szemléletmódot, megközelítést akartam átadni az olvasónak is. És egyfajta jóérzést. Hogy a testi-lelki szenvedésen túl egy új korszak lehetősége is feltárul, ha észrevesszük és a kesergésen túl merünk is a saját igényeinkre figyelve a gondolatainknak más, új irányt szabva, teljességében megélni a mindennapok pillanatait. Mert ez is csak rajtunk múlik, trendin fogalmazva, ez is fejben dől el, mint az élet nagy dolgai általában.

– És miért Olaszország különböző tájain – főleg Rómában, Toszkánában, Szardínián – játszódnak a történetek?

– Erősen akartam hangsúlyozni a változtatást. Hogy kell egy kezdő lökés, ami belülről is változásra ösztökél. Ez mindenkinél más lehet. Azt szoktam írni a hozzám fordulóknak, akik azt írják: „Könnyű Nikonak, neki van pénze utazni, meg a családja is megvan nélküle!”, hogy Róma csak egy szimbólum, ami mindannyiunk életében jelen lehet, ha megteremtjük magunknak. A te Rómád (menekülő utad, hobbid, kikapcsolódásod) az, hogy szinte művészi szinten sütsz-főzöl, kötsz, kertészkedsz, írsz, mandalát festesz, az unokáiddal játszol, vagy épp utazol. Az a lényeg, hogy mindenki találja meg a kezdő lökés-Rómáját és merjen változtatni az életén, ha azt gondolja jó stratégiának. Buddha is azt tanítja, hogy a változás bennünk van, nem kívül kell keresgélni, de kellenek a jó stratégiák és a motiváció. Ilyen motiváció lehet akár a Pauza-triólgia is.

© Tóth Viktória

– A MeNŐpauza nőregény után a folytatás a férfiaké, mégpedig MAN♂pauza pasisztori címmel. Ez Niko férjének, Bandinak a története. A férfiak is klimaxolnak, ezt már tudjuk. Vajon erről a többség miért nem vesz mégsem tudomást?

– Remek kérdés, éppen emiatt a hitetlenkedő csodálkozás miatt írtam meg a könyvet. Hogy ez egyáltalán kérdésként felmerülhet. Minden férfi klimaxol, hiszen nekik is csökken a változókorban a „férfiasság”, tehát a tesztoszteron hormon szintjük. A nőknél hirtelen, nagy amplitúdókkal jelentkezik és gyorsabban zajló, látványosabb (pl hőhullám), a férfiaknál elhúzódóbb és kevésbé látható a folyamat, viszont náluk több kísérőbetegség is jelentkezhet. Ami érdekes és ezért látens probléma, hogy inkább pszichés elváltozásokról van szó.

– Mint például?

– Kapuzárási pánik, burn out, munkaalkoholizmus, amit kísérhet különféle szerekkel – alkohol, drog – való visszaélés. De ezek benne vannak a könyvben.

– Benne bizony, mert az Életrevalóhoz hasonlóan ezek a kötetek is egy regényt és egy, a témában jártas orvosokkal készült interjúcsokrot tartalmaznak. Ezek szerint bevált a módszer.  

– Igen, az olvasók nagyon szeretik a könnyedebb elbeszélésű, de fajsúlyos, drámai történetek feldolgozását kísérő szakértői beszélgetéseket. Ezzel a Nézőpontváltó Egyesület misszióját is teljesítem, amit szórakoztató edukációként fogalmaztunk meg. Azt valljuk, tanulni, ismereteket szerezni nem csak vér-verejtékes magolással lehet, hanem könnyebben befogadható módon is lehet tálalni az ismereteket. És tabutlanítani. Ez a másik célkitűzésem. A változókort, az életközepi válságot is a közbeszéd tárgyává tenni. Azt tapasztalom, ezt is sikerült beteljesíteni a Pauza-trilógiával.

– Amelynek minden kötete tartalmaz egy történetrészt, ami egy-egy rákellenes figyelemfelhívás…

– Igen, tudatosan vegyítettem az alaptörténetbe és nagyszerű orvosok segítettek a résztörténetek konzultációjában a szakértelmükkel. A MeNŐpauza nőregényben egy méhnyakrák-, a MANpauza pasisztoriban a prosztatarák, a MűNŐpauza duplanő regényben a mellrák került a középpontba rák prevenciós témaként.

– A trilógia befejező része a MűNŐpauza, ami már egy anya-lánya történet. Hány évet ölel fel a három kötet?

– Nyolc évet. Amikor elkezdtem írni 2017-ben, akkor a világ történéseire is reagáltam, tehát real time-ban írtam, aztán tavaly a MANpauzával ugyanezt tettem, de a MűNőpauza már 2025-ben játszódik.

– Hogy még egy különlegességet említsek, 2057-es történeted is van a családdal. Ez hogy jött?!

– Amikor tavaly októberben megjelent a befejező rész, sok rajongó – mert Nikonak erős rajongótábora van, hálás köszönet érte az olvasóknak! – kérdezte, most tavasszal várhatják-e a következő, negyedik részt. Amikor válaszoltam, hogy itt a vége, akkor sokan annyira elszomorodtak, hogy kénytelen voltam megírni az igazán legvége befejezést, ami egy hétoldalas novella 2057-ből, Niko nyolcvankét éves korából. A rajongók továbbra is vigasztalhatatlanok, de azt írják, hogy a megnyugtató befejezés tudatában szeretettel olvassák újra és újra a regényeket.

– Zárjuk az interjút a trilógiához kapcsolódó személyes kérdésekkel! Valamennyire te vagy Niko?

– Nem. Egyáltalán nem. Ő egy kitalált személy, de mivel az én fejemből pattant ki, egyes tevékenységei véletlenszerűen mutathatnak hasonlatosságot.

– Melyik volt a kedvenc karaktered?

– Egyik sem. Talán Vámos Miklós mondta, hogy az írónak minden szereplője számára egyenlő esélyt kell biztosítania a történet folyamán, mert az olvasó szíve joga eldönteni, kinek szurkol, kivel azonosul. A kívülállóság és esélyadás nekem zsigerből megy. Azon kívül mindegyik szereplő az én saját gyerekem és mindegyiket másért szeretem. Úgy, mint egy anya, akinek több gyermeke van és bár nem egyformán, de igazán és önfeláldozóan szereti az összes csemetéjét.

– A regények lebilincselők, ezért igazat adok azoknak a rajongóknak, akik azt írták, többször olvassák, mert mindig lehet újat felfedezni bennük. Tudatos volt az olasz kultúra, gasztronómia bemutatása?

– Először nem, mert én ösztönös író vagyok, ami azt jelenti, úgy írom le a történeteket, mintha egy mellettem lévő eseményt látnék, és arról tudósítanék. Nem írok cselekményvázlatot, karakteranalízist, hanem kíváncsian várom, most mi fog történni, mit reagál erre vagy arra ez vagy az a szereplő. Viszont sok kutatómunkát fektetek az írás folyamán felmerülő érdekességek bemutatásába, például helyszínek, mitológia. A második és harmadik regénynél már folytattam a MeNŐpauzával megkezdett hagyományt az ételek területén is, amelyek kilencven százaléka saját recept. A tíz százalékra jártamban-keltemben akadtam rá, de nem szolgai módon másoltam, hanem az én szájam íze szerint és a megismert olasz gasztronómiai szokások, szabályok szerint belenyúltam itt-ott és lefőztem otthon, hogy működik-e a valóságban. Híztam is öt kilót másfél év alatt, most szabadulok meg az íróhájtól.

– Ezek szerint szeretsz főzni és sütni. A recepteket honnan veszed?

– Valóban szeretek, de nem nap mint nap, hanem, amikor kedvem szottyan, és soha nem főzök receptből. Azt gondolom, a főzés alkotás. Én és a hűtőben, kamrában lévő hozzávalók között történő csoda manifesztációja. A sütés már más tészta! Ott a hozzávalók már-már kémiai pontosságú összetételét kell ismerni ahhoz, hogy a valóságban elkészült étel legalább nyomaiban tartalmazza a fotón lévő remekművet. Hát még az ízében…! A regényekben ezért nem is igazán receptek vannak, inkább ételleírások, amiket a hangulat kedvéért tettem bele, mert enni mindenki szeret, és a bennünk élő olasz vagy annak hitt gasztronómia mindenki kedvence, gondolok itt az általunk favorizált pizzára, milánói makarónira vagy ritkábban abszolvált carbonara-ra. Azt akartam megmutatni, hogy az olasz ételek egyszerűségükben nagyszerűek, hogy remek alapanyagokból készülnek, hogy sokkal többek, mint az általunk ismertek és csak bátorság kérdése, hogy ki merjük-e bővíteni az otthoni repertoárunkat. Kapom a visszajelzéseket, hogy igen, és az olvasók élvezik az újdonságokat.

– A regények olvasása során úgy éreztem, bárcsak sose lenne vége a történetnek! Milyen írni egy ennyire sokrétű, szerteágazó résztörténetekkel rendelkező művet?

– Remek érzés! Talán a színész munkája lehet ilyen, amikor minden este más-más karakter bőrébe bújik. Az írásnak, az „ipari mennyiségű karakter- és sztori termelésnek” – a tehetségen felül persze – vannak íratlan szabályai. Itt már nincs ihlet meg kedv. Le kell ülni és írni kell! Ehhez már nagyon tudatos, fegyelmezett személyiség szükséges. Írogatni lehet persze, amikor „jön az ihlet, meg van kedv”, de egy történet keretén belül többszázezerszer leütni a billentyűket a klaviatúrán már csak erős témakijelöléssel és követéssel, valamint célkitűzéssel és szándékkal lehet. A könnyedséget, játékosságot el kell felejteni, az már csakis a szöveg sajátja lehet, nem az íróé. Az olvasó ugyanis tűpontosan megérzi az öncélú szándékot, becsukja a könyvet és a legalsó polc leghátsó részére űzi a szórakoztatásra-elgondolkodtatásra alkalmatlan nyomdaipari terméket.

Szerző: ArtNews.hu
Fotók: 1. 2. A szerző engedélyével
3. Tóth Viktória