Szerző: Takács Izolda
A Vízhomok címe, a borítófotója a négy alapelemre, a vízre, a földre, a tűzre és a levegőre utal. A fekete fehér kép, mely egy napfényes tengerpart hullámait jeleníti meg, Kohán Ferenc művész alkotása vizuálisan bevezet a novellák éteri világába. Az étert, vagyis az ötödik létezőt, latin kifejezéssel a kvintesszenciát, a püthagoreus filozófusok a világteret átható, mindennek a lényegét alkotóként tételezték. Ez az elem, a kvintesszencia e novellákban a nyelvezetben, a finom formákban és a szép, letisztult leírásokban jelenik meg, akár a „gömbölyű illat-íz”, „színek, hőérzet, …. (111.o.) „Igen talán az élet esszenciája, mindegy, hogy miből van, de legyen folyékony, legyen szilárd, legyen változékony…gondolta Éva” (92.o.).
Minden novella Éváról, az „első” nőről szól, és hozzá kapcsolódva később „Ádámról”. De a bibliai történettel ellentétben itt Éva születik meg elsőnek, és önmagát megismerve (a gyerekkor virágzásán át a megnemesülő őszig) talál rá végül Ericre, az ő egyetlen párjára. Ádám ugyanis nem létezik ebben a kontextusban, hanem a nő önmaga teljességében találja meg végül a számára legelsőt, akivel szimbiózisban létezni képes, így igazán önmaguk lehetnek mind a ketten, kihozva és megélve a bennük lévő művészt.
A történetek tehát csak annyiban fontosak, hogy minden esetben egy kontextust adnak az abban meglévő tiszta művészetnek. A kötet rendkívül összetett „többet mond, mint mennyit kimond, többet sejtet, mint amennyit elárul” – írja Váradi Péter a fülszövegben, és ezzel talán a szövegek mondataiban vissza-visszatérő zeneiségére is utalt „Olalla blanca en lo blanco” (94.o).
Sokan úgy tartják, hogy a zene az életérzés legtisztább kifejezési eszköze, mivel leginkább mentes minden tárgyiságtól. A szerzőnek ezt teljességgel sikerült elérnie a sokszor végletekig redukált életpillanat kivonatokkal, mert minden más „mind mese, delete delete delete” (86.o). Tovább fokozva a zeneiséget a szépen csengő francia („Ne soyez jamais triste. Ce qui est loin, reste toujours auprés de vous („Ne legyen szomorú. Ami távoli, az mindig a közelében marad”)….”82.o.), latin, orosz kifejezésekkel is, de azon helyszíneknek, letűnt korok rekvizítumainak az említésével, „szobrok, nimfák, herculesek, virágtartók és műromok” (115.o.) „melyek mintha mondani szeretnének valamit erről a nem ismert világról, amelyben az élet és a halál eggyé forr” (90.o). A novellák ritmusszerű kompozíciókon át áramlanak felénk, ugyanakkor minden mondat és szó szükséges, semmi nem felesleges a szövegekben. A jól átlátható szerkezetű írásokban egy ottfelejtett mondat sincs (delete delete delete” (86.o)). Ezt jelzi az is, hogy amikor a mondanivalót már csak relatíve egy-egy hosszas leírással lehetne körbefogni, akkor az író inkább egy verset emel be a szövegbe, mintsem felesleges szócicákba és magyarázatokba bonyolódjon. Mert „amit látott, csak szaggatott formában verssorokba tördelve tudta megfogalmazni (94.o). Így volt ez a Barcelóniai galamb-ban de ugyanígy a Modigliani és a két barátnő című írásban is.
„Fejét simára csiszolták…
Ránca tokája nincs,
Szája és szeme sincs.
Csak
A letört orr„ (76.o.).
Ez a fragmentum talán azt jelzi, hogy mindig mindent javítgatunk, csiszolgatunk, tökéletesíteni akarunk, míg a végére nem marad belőle semmi, csak a kavics, vagy talán a tökéletesnek elképzelt mű emléke „összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet…„[1], vagy talán ebben az arcban a sallangtalan megjelenés eszményét látta meg.
Így vagy hasonlóképpen mindegyik novella azt a fenomént teszi érzékelhetővé, amely azután tengernyi képet, emléket idézhet fel bennünk is. De csak annyit tud, amennyi magában az olvasóban eleve megvan, s mindenkiben másképp. Ezzel a novellák világa végtelen szabadságot ad számunkra.
A művészet értelmezéséhez szükséges tudás a mi felelősségünk, mert a művésznek nem lehet az a dolga, hogy elmondja mi történik. „Amit tettem, csak rám tartozik” (120.o.) – olvassuk a Van Goghról írt monológ címében. A „lemeztelenített” létezés (Semmi sincs), „semmi sincs: se név, se szöveg, se érkezési hely” (85.o), vagy a halál abszurditása hol fájó, hol pedig komikus formában tárul elénk. Mert teljesen mindegy, hogy „fehér-e vagy fekete a vége” (86.o.) mert végül be kell zárni mindent. A halál gondolata, vagy az, hogy minden véges, ami földi, már a gyerekkori történetekben is elénk kerül pl. egy mandulaműtét alatt „ A szülei hajolnak az arca fölé. Lehet, hogy azt nézték él-e még. (15.o.), vagy a korcsolyás szövegben (A kurblis korcsolya) „Adott magának egy utolsó esélyt” (22.o.), de később is, amikor az ismeretlen biciklivel száguldott a lejtőn s régi gondolatai tértek vissza „Meghalni az ezerszer megálmodott tó partján” (79.o.).
Az egynyári/gyerekkori szerelemképzetet és általában a nagy lángolásokat és a testi vágy gyors múlását és annak teljesen paradox, felesleges szükségességét remekül kifejezi pl. a „…törött fejű Ámorral díszített, száraz szökőkőt” (27.o.) szimbóluma.
Sőt, a szerző nemcsak a szerelemélményben, a vágyban, hanem egy-egy tragédiában vagy nehézségben, konfliktusban, vagy akár a hétköznapi tárgyakban is talál szépséget. Mert tudja, hogy az igazi szépség „időigényes”, a szépség alkotómunka, a szépség fájdalom, a szépség az maró, a szépség történet, nem kapjuk készen, és nem tárulkozik fel mindenki előtt, és nem is bírja el mindenki:
„A gézlap az seb, a gézlap az vér, az vasíz, a gézlap az fájdalom, könny álmatlanság… a tengeri só az víz, napfény, az párlat, vérben oldva mar.” (107.o.) Ez a kötet is azt a gondolatot erősíti, hogy a szépség csak keveseknek való, ahogy Nietzsche e szavakkal fogalmazta meg: Pulcrum est paucorum hominum.
Rőhrig ezen felül minden élethelyzetet annak binaritásában ragad meg. Ezek az ellentétpárok az egyes novellákban sorra előkerülnek, direkt, vagy szimbólumok formájában. „A félelem és a kiszakadás öröme egyszerre dobolt fülében„ (79.o). Az egymástól látszólag teljesen különböző történetek (akármelyik életkorban, helyszínen is játszódnak, legyen az a Balatonpart, Párizs, Budapest vagy Arles), de ugyanazokon a kettősségeken alapulnak és haladnak a kikerülhetetlen megsemmisülés felé. Csak „más a szállás, más a díszlet” (83.o.), de a lényeg ugyanaz. Így a születés és az elmúlás, a szent és a profán, a félelem és az öröm, a szerelem és a mellőzöttség, a régi és az új, a fiatalság és az öregség, a rombolás és az építkezés, a félelem és a bátorság, a szabadság és a korlátok ellentétpárjai mindegyik írásban láthatóvá válnak, akár a morál, akár az intellektus haláltáncában.
A novellák mindenkor szabad asszociációkat engednek, nem jelölik ki erőszakosan az értelmezési keretet, ha mégis van, az csak az olvasóban létező.
Pl. a Fényképek a meggypiros ruhásszekrényből című írás a gyermek Éva kálváriáját mutatja be, aki türelmetlenül várja a Mikulást az ünnepi asztal alá bújva, s amikor már elfogy a türelme, elindul megkeresni. Vajon az élet nem várakozás mindig és minden helyzetben? Nem egy keresés valami után, amiről elhitetik velünk, hogy létezik? Mindenesetre az író soha nem glorifikálja reflektálatlanul a gyermekkort, sőt semmilyen posztromantikát nem erőltet az emlékezésre, hanem utal arra a rideg valóságra, mely mindig ugyanolyan erővel törhet ránk, még a legboldogabb pillanatokban is. Ugyanakkor nem is démonizál. Így a gyerekkori történetek végig a mindannyiunkban meglévő kíváncsiságot, a türelmetlenségeket, a másokkal (felnőttekkel) való folyamatos harcot jelenítik meg, amelyek a meg nem értésben manifesztálódnak. Mert hiába szólunk másokhoz ugyanazon a nyelven, a bábeli kakofónia nemcsak a különböző beszélt nyelvek által jöhet létre, hanem a más kontextusban való létezésben, és ezért nem értjük meg, mit is akar az a másik. Ezek az alaphangon melankolikus történetek érdekes módon mégis az életigenlésről szólnak, csakhogy a szerző nem fél kifejezni a néha „mindenütt fájó létezést” (119.o.) vagy az elmúlást. Mert sejthetjük, hogy „semmi nem olyan sárga, nem olyan kék, nem olyan vörös és nem olyan zöld (120.o.)”.
A kötet végén egy pókpapírral „elfedett” meztelen torzó-fénykép kapott helyet, mely ugyancsak Kohán Ferenc fotókollekciójának egy darabja. A kötet élén szereplő, sziklába vájt Vénus monológja és az utolsó oldalon látható torzó foglalja keretbe a művet. Az ismeretlen női akt kitárja karját, s e mozdulat közben kirajzolódnak hullámos bordái, a dűnéken a homokredők, a tengerparton pedig látjuk a remegve fodrozódó vizet…
[1] Petőfi: Emlékezet
Rőhrig Eszter Vízhomok című könyvének bemutatója 2018. december 3-án, hétfőn, 18 órakor lesz Budapesten, a Café Zsivágóban.
Az esemény Facebook-oldala: https://www.facebook.com/events/1955466774490223/