Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Október elejétől látogatható a Magyar Nemzeti Galéria legújabb csoportos tárlata, amely közel kilencven képen keresztül ad ízelítőt a 20. századi brit festészet egyik rendkívül meghatározó vonulatáról, a Londoni Iskola művészeinek alkotásaiból.
Lucian Freud: Lány fehér kutyával, 1950-51, olaj, vászon, 76,2 × 101,6 cm, Tate. Vétel, 1952
Credit: © Tate, London 2018 – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
A Tate Britainnel való együttműködésben valósuló tárlat kurátorai, Elena Crippa, Tate Britain és budapesti társkurátora Fehér Dávid olyan, a festészet közelmúltbeli és kortárs történetének alakjaitól válogatottak műveket, ahol a Walter Richard Sickert által megalapozott, a Londoni Iskolához köthető hagyományokat megtartva, továbbépítve annak továbbélése is megfogható. A január 13-ig látogatható időszaki kiállítás egyedülálló abban a tekintetben is, hogy a Londoni Iskola festészetéből elsőként láthat a hazai közönség ilyen rendkívül bőséges válogatást.
Francis Bacon: George Dyer arcképe tükörben, 1968, olaj, homok, vászon, 198 × 147 cm
Museo nacional Thyssen-Bornemisza, Madrid
Credit: © The Estate of Francis Bacon. All rights reserved, DACS/Artimage and HUNGART 2018. Photo: Hugo Maertens – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
A több termes, időrendben és alkotóit tekintve is tematikus kiállítás olyan kulcsfontosságú, a Magyarországon eddig talán kevésbé ismert művészekre összpontosít és alapoz, mint Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach, Leon Kossoff, Michael Andrews, R. B. Kitaj, Paula Rego, F. N. Souza, Euan Uglow, Alberto Giacometti, Chaïm Soutine, Walter Richard Sickert, David Bomberg, Stanley Spencer, William Coldstream, Cecily Brown és Lynette Yiadom-Boakye.
David Hockney: Teafestmény illuzionisztikus stílusban, 1961, olaj, vászon, 232,5 × 83 cm
Tate. Vétel az Art Fund segítségével, 1996
Credit: © Tate, London 2018 – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
A művészek egyéni alkotásait tekintve, a R. B. Kitaj által termikusan megalkotott, Londoni Iskolaként definiált anyagelvű, érzéki festészet által képviselt felfogás generációk sokaságára hatással volt, hatással van jelenleg is. A Londoni Iskola képviselőinél, így a tárlatban helyet kapott alkotásokban nem csak a helyrajzi kötődés, a vallási hovatartozás, a zárt műtermi alkotói munka előtérbe helyezése, az akt, mint eszménykép lerombolása, a nemi identitás kifejezése, az emberi kapcsolatok fontossága, a fotografikus alapú és jellegű ábrázolás, a föld színeinek használata, a festékrétegek tudatos felhordása a közös, de az érintett alkotók egymáshoz, közvetlen személyi és tárgyi környezetükhöz való viszonyulása is.
Frank Auerbach: Primrose Hill, 1967–1968, olaj, fatábla, 121,9 × 146,7 cm, Tate. Vétel, 1971
Credit: © Tate, London 2018 – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
A közönségétől akár több órányi figyelmet is igénylő kiállítás felépítése ügyelt arra is, hogy a vonulatot felépítő Walter Richard Sickert műveivel indítson, és a kortárs festészet alakjai is szerephez jussanak. A tárlat alkotóinak értelmezéséhez a Galéria rendhagyó és kurátori tárlatvezetésekkel, előadássorozatokkal járul hozzá. A Fehér Dávid által november 10-én tartott közel 2 órás kurátori tárlatvezetésen olyan különleges, kiegészítő információkhoz juthatott hozzá az érdeklődő, amely biztosan megkönnyítette annak értelmezését, befogadását is. Ugyan Fehér Dávid maga is utalt arra, hogy a művek alkotóinak életrajzi adatai önmagukban nem elegendőek azok megértéséhez, nagyban hozzájárulhatnak azok értő befogadásához. Hiszen minden nagy festő, nagy gondolkodó is, alkotásaik azok esztétikai jelenségén túl saját gondolatvilágukat tükrözik vissza. Az alkotó és a befogadó közé beépülő, a kurátor közvetítő szerepe és elköteleződése a művek művészettörténeti értéke iránt tagadhatatlan segítséget jelent egy ekkora méretű és volumenű tárlat értelmezéséhez.
Michael Andrews: Melanie és én úszunk, 1978–1979, akril, vászon, 195,5 × 195,9 cmm Tate. Vétel, 1979, Credit: © Tate, London 2018 – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
A tárlatvezetés nem csak a technikai és életrajzi elemek, a kiállítás felépítésének titkaira tért ki, de az alkotók közötti kapcsolatrendszereket is értelmezte, mind szakmai, mind magánemberi szinteken. Így kiderült az, hogy mi különbözteti meg a művészettörténetben addig is létező akt ábrázolást a Londoni Iskola alkotóinak kifejezési megközelítésétől. Hogyan mentek radikálisan szembe az alkotók az akt, mint eszménykép ábrázolásával, úgy, hogy a legtöbb, az iskola vonulatához tartozó művész saját, érzelmi kötődéssel érintett hozzátartozóját ábrázolta így, műtermi keretek között. A test érzelmi kiszolgáltatottságán, helykeresésén, fizikai tulajdonságainak érzékeltetésén túl a fotografikus megjelenítés is közös elem, nem csak az iskola legismertebb képviselőjének, Francis Baconnak a képein, de követőiéin is. Francis Bacon alkotási technikája egyedülálló olyan értelemben is, hogy ő maga nem festett modell után, és vásznait sem alapozta le hagyományos módon. Ennek köszönhető a matt hatás, a kemény, mégis könnyed festészeti eljárás, a vékonynak ható festékréteg elkészült művein.
Euan Uglow: Zagi, 1981–1982m olaj, vászon, 150 × 107 cm Tate. Vétel, 1982, Credit: © Tate, London 2018 – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
Egymás melletti termekben kaptak helyet a kortárs alkotók közül Frank Auerbach és Leon Kossoff, akik barátként is kötődnek egymáshoz. Mindketten közvetlen környezetüket festették, így legközelibb ismerőseiket is, akikhez érzelmileg is kötődtek, mégsem „hízelgő portrék” formájában köszönnek vissza ezek az arcok alkotásaikon. Auerbach évekig fest egy képet, rengeteg festékréteg felvitelével dolgozik, Kossoff vázlatai alapján műteremben fest, művei nagy teret igénylenek, azok befogadáshoz is.
R. B. Kitaj: Cecil Court, London WC2 (A menekültek), 1983–1984, olaj, vászon, 183 × 183 cm
Tate. Vétel, 1985, Credit: © Tate, London 2018 – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
A kiállítás különlegessége lehet a Lucian Freud képeiből kialakított „tárlat a tárlatban”, hiszen ez a terem a művész legkülönbözőbb korszakait tömöríti magában, a korai rajzoktól a késői alkotásokig, amelyek közt édesanyja, első felesége, festőművész szerelme és személyi titkárának arcképe is helyet kapott.
Külön termet kaptak az egyetlen olyan alkotó művei, Paula Regoé, aki a női szempontot tematizált pasztell képein, ecset nélkül, közvetlenül érzi és érzékelteti a testeket, amiken érződik a Disney klasszikusok hatása.
Leon Kossoff: Christ Church, Spitalfields, reggel, 1990, olaj, fatábla, 198,6 × 189,2 cm
Tate. Vétel, 1994, Credit: © Tate, London 2018 – Fotó forrása: Magyar Nemzeti Galéria
Ugyan a kurátor óvott ettől, mégsem tudok eltekinteni a közel kilencven mű alkotói szabadságát meghatározó, és így bizonyos értelemben korlátozó, a kiállított képeken is megjelenő életrajzi elemek összefüggéseitől sem. Az alapvetően is borús, sötét és az élet minden eszményét nélkülöző, azt realitásaiban ábrázoló kiállítás képei közül kettő még az átlagosnál is hátborzongatóbb, de annál mélyebb érzelmi világról tanúskodik. A Francis Bacon késői korszakából kiállított „fekete triptichonok” egyike, a hozzá nagyon közel álló, tragikus körülmények közt elhunyt George Dyert ábrázoló festmény, amely a művész veszteségének kivetülése. A másik, a kiállítás akár kezdete vagy vége is lehetne: hiszen az 1959-es születésű Celia Paul alkotása, „A festő és modell” című kép igazi metaforája társa elvesztésének. Az alkotást a festőnő szerelme, és mestere Lucian Freud azonos című képére reflektálva készítette, annak halála után egy évvel. (Lucian Freud képe is látható a kiállítás anyagában.) A kép üzen. Alkotója belekódolta az élettől kapott, abban felismert lehetőség: a szerelem és a tanulás átmenetiségét, és nem titkolja előlünk annak elvesztésével járó valós érzelmeit, így annak értékét sem.