„valahogy nincs bajod” – Vad Fruttik a Sziget 2018 programjában

Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotó: Kaunitz Miklós/ArtNews.hu

Ez év tavaszán jelentkezett – három év kihagyás után – hatodik új lemezével az egyik legismertebb alternatív rockzenekar, a Vad Fruttik. Népszerűségüket mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a 2018. évi Sziget programjában ugyan délután, de magyar előadóként ritkaságszámba menően a Nagyszínpadon kaptak játékidőt. A kilencvenes évek közepén, Várpalotán alapított, öt tagú zenekar a 2000-es évek közepén már országos hírnévre tett szert, pedig azt gondolnánk, Likó Marcell provokatív, sokszor önmarcangolásig lemerülő, összefüggéseket kutató, elemző szövegvilága nem indokolná  ezt.  És milyen szerencse, mégis volt rá igény.

A többször Fonogram-díjra jelölt, a Mahasz Top 40 album listáját is vezető zenekar most megjelenő, Szabad.vagy című hatodik lemeze hangszerelését és hangulatát tekintve – számomra – mindenképpen illeszkedik a 2015-ös „Mi lenne jó” lemez utáni sorba, de mintegy megszakítva azt a kezdeti sötét, mégis egyedülálló időszakot, mint amiben még a Darabokban, a Pipacs vagy az Embergép című számok születtek. Nem mintha ezen új dalok energetikailag kevesebbet adnának, főleg egy Sziget vagy Budapest Park méretű színpadon, de valahogy olyan érzést generálnak bennem (is), mintha az eddig lefelé, a Föld középpontja és önmagunk belső magjának megismerésére irányuló utazás megnyílna, és az ég irányába folytatódna tovább.

Likó Marcell, aki „az érzéseivel keresi a kapcsolatot” vállalt drogfogyasztóként 2015-ben, Géczi János segítségével és támogatásával jelentette meg  az Athenaeum Kiadónál a Bunkerrajzoló című könyvét, amely nem csak őt segítette hozzá saját élettörténetének végiggondolásához, amelyet már szövegeiben is megalapozott, hanem a közönséggel is megértette dalszövegeinek hátterét. Az azóta eltelt időszakban ugyan a Vad Fruttik frontembere vigyáz magánéleti vonatkozású történéseire, de az biztos, hogy a könyv és a „Mi lenne jó” című lemez megjelenésével párhuzamosan valami ebben, a kezdetben darabokra széteső és önmagát szinte puzzle részecskénként, dalszövegei által újra összerakó fiúban végleg egyenesbe állt.

A tűző napon összegyűlt, főleg magyar közönségből álló, őket hallgató tömegben a dalok ereje – az otthoni zenehallgatáshoz hasonlóan – éppen ezért valahogy máshogy csapódott le. És ez nem baj. Igen, valószínűleg én magam sem tartoznék a rajongói tábor krémjéhez, amennyiben a „Tartalak” vagy a „Hold” című számokkal ismerkedem meg legelőször. A „Darabok” című lemez ereje után furcsa is volt megérteni ezt a letisztult, lenyugodott hihetetlenül energikus embert ezen új dalok előadása, hallgatása közben. Mert történt valami.

Az új lemez „Tartalak” című számában megbújó nyugalom, már nem a „kazetta bánatos felére ringatózó” emberé. Valami egészen mást is megtapasztalt, amitől tartósan kiegyensúlyozott és boldog lett. Aki boldog, az pedig – már ne is haragudjunk, próbáljuk meg de – nem tudja hitelesen kiüvölteni önmagából a „Miért kell ebbe belehalni” vagy a „Nekem senkim sincsen” vagy akár a „Számolom a lépteimet, ahogy elrohanok saját magam elől” állításokat. Ugye? És ezt a boldogságot mi sem bizonyítja jobban, minthogy a lemezen egy egészen új, a Vad Fruttiktól szinte teljes mértékben szokatlan szerelmi történet – Likó Marcell szavait idézve – önmagából történő előhalászása is. A Vad Fruttik frontembere boldog.

Én meg innen kívánok élete végégig kitartó boldogságot. Akkor is, ha ehhez el kellett engednem azt, a sokszor saját magamhoz is utat mutató szövegvilágot, amelyre ez a zenei karrier megalapozódott.

A címben kiemelt sor a Szabad.vagy című 2018-as vad Fruttik album Szájhoz a száj című dalából lett kiemelve.

„Amikor bámulom, valahogy nincs bajom. Belemerülni jó, belemerülni jó. A szemed bámulom, valahogy nincs bajom. Belemerülni jó, belemerülni jó. Tapadjon szájhoz a száj, bőrhöz a bőr, és megszűnik minden határ. Együtt zuhanunk a magasságba, és együtt szállunk alá. És ami én vagyok, szemedbe foglalod. Szemedbe foglalod azt, ami én vagyok. Ahogy ott bámulok szemedbe foglalod. A kezemet fogod, valahogy nincs bajod, Tapadjon szájhoz a száj, bőrhöz a bőr, és megszűnik minden határ. Együtt zuhanunk a magasságba, és együtt szállunk alá. Ahogy helyükre csúsztatod a hangokat, a magasság is egyre magasabb, és a magasság te magad vagy, ahogy helyükre csúsztatod a hangokat.”