Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Alig egy hete érhető el, mégis már több mint tízezren látogatták meg a Magyar Nemzeti Galéria legújabb időszaki kiállítását, amely az elmúlt évszázad egyik legkarizmatikusabb női képzőművészének, Frida Kahlónak a műveiből látható.
A mindössze 47 évet élt, sokat betegeskedő, fizikailag kiszolgáltatott művész több mint harminc festményéből és grafikáiból hazánkban először látható kiállításhoz a legtöbb alkotás a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo gyűjteményéből érkezett. A november 4-ig látogatható tárlat nem kevesebbet kínál, mint azt, hogy egy már több mint fél évszázada elhunyt alkotó, Frida Kahlo személyiségét is érzékeltesse életrajzi elemein és szuggesztív alkotásain keresztül. Így a több termen, több életszakasznak emléket állító válogatásban a művész saját érzelmeitől megfosztott, sokszor kifejezéstelen, szimbólumokkal felruházott és védjegyévé vált önarcképei mellett életrajzi elemeket tartalmazó festményei, levelezései, versei és fotográfiák is helyet kaptak.
A 20. század első felében Mexikóban élő és alkotó Frida Kahlo (1907. július 6. – 1954. július 13.) sem tett mást, sem tudott mást tenni, mint azt, hogy önnön magát és a rá ruházott sorsot önkifejezési eszközén és lehetőségén, a festészeten keresztül próbálta feldolgozni, elfogadni, megérteni és saját szabadságának, belső felszabadításának eszközeként használni fel.
A járványos gyermekbénuláson átesett és abból adódó deformálódását férfiruhákkal, hosszú szoknyákkal leplező, orvosnak készülő 18 éves Fridát egy olyan súlyos buszbaleset is érte, amely hónapokig fekvésre és mozgásképtelenségre kényszerítette, nem csak rehabilitációjának időszakában, de hátralévő élete egyéb szakaszaiban is. Első önarcképeit is ebben a mozgásképtelen időszakban készítette, annak hatására, hogy ágya mennyezetére rögzített tükrében saját arcát hónapokon át volt módja szemlélni. Balesete hozadéka, a gyermekszülésre való képtelensége is visszaköszön a képek szimbólumrendszerében, hiszen mélységes fájdalommal, mégis szinte puritán módon ábrázolta azt, lelki társaként, egész életét meghatározó férjével, a világhírű festőművész, Diego Riverával három gyermeket veszítettek el terhességének korai szakaszában.
Frida Kahlo művészi kiteljesedésének folyamatát meghatározó korlátozottsága, akadályozottsága azonban nem magatehetetlenségben nyilvánult meg. A benne zajló érzelmi folyamatok megélésének hatására megalkotott művek az egész élete folyamán szinte rutinszerűen alkalmazott belső erejéből táplálkozó törekvései olyan szimbólumokban és keltett esztétikai hatásban jelentkeznek, amelyek meghatározóvá tették emberi és művészi szerepét is a képzőművészet történetének egészében.
És ennek fontos alappillére és a kiállítás felépítésének tematikájában is hangsúlyos szerepet kap Frida Kahlo érzelmi világából az a rész, amelyet a szerelem érzésének megélése tett ki. A művész férjéhez fűződő, nem szokványos, érzelmi viharokkal tarkított, mégis csak így teljes élete mellett helyet kap magyar származású kapcsolatához fűződő viszonya is. Híressé vált, anyanyelvünkön írt szerelmi vallomásának szinte gyerekes mondatai közül egy biztos, hogy a művész egész gondolkodásmódját meghatározta: „Te vagy a tejes életem. Remelem hogy soha est te el nem fogod felejteni.” És ez túlmutat a levél címzettje iránti pillanatnyi érzelmi síkon. Hiszen Frida Kahlo alig három évtizedes alkotói és magánemberi pályáját is átitatta és megalapozhatta erejét az a tény, hogy az őt ért hatások közül sem a jó, sem a rossz értelemben vett dolgokat nem volt szabad elfelejtenie. Ilyen lehetett az az egység élmény is, amelyet társában, Diego Riveraban ismert fel. Ha ebből a ritka szemszögből közelítünk feléjük – és most a róluk fennmaradt fényképeken, alkotásokon és írásokon keresztül megtehetjük – megértjük, hogy ők ketten miért jelenthették a legtöbbet, az egységet egymás számára a világegyetemben.
A címben kiemelt idézet Mészöly Miklós által Polcz Alaine-nek 1948-ban írt levél részletéből lett kiemelve:
„De akkor már vonjuk le a morált is: a csavargó alkat (a magány s a szabadság istenné emelése) végső soron nem zárja ki a megülést, a kikötőt; csak ebben a kikötőben legyen meg az „idegenség” varázsa, s ne akarja magát szürke és fantáziátlan törvényerőre emelni (mint ahogy a rokonság teszi az egymáshoz való viszonyokkal). Legyen meg benne a véletlen csodálatossága és törékenysége, a legkülönbözőbb lehetőségek panorámája; önfelajánlás legyen s ne törvény. A bilincse a szabadság legyen. Azt hiszem, ez mindennél tartósabb, nem? S becsületesebb. Hogy kimondjam, de félre ne érts! –: van úgy, hogy magamban már nem tudok úgy magam lenni, mint szeretnék. Ilyenkor kívánok társat. Hogy segítsen visszamerülnöm önmagamba. Önzés? Azt hiszem, csak látszatra az; adni is így tudok legtöbbet.”