Szív Ernő aláírása egészen különbözik Darvasi Lászlóétól, és másképpen is ír, mint ő: szabadabban, játékosabban és merészebben. Ötödik kötete, a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba monológok és tárcanovellák gyűjteménye, amely egyben egy kultúrtörténeti kalandozás a magyarok bevonulásától utópisztikus kivonulásukig. Irodalmunk történetén át vezet bennünket, akiktől nem kevés háttértudást feltételez, ám Szív Ernő szereti annyira az olvasóit, hogy a könyv végén található Jegyzetekkel néha segítséget nyújt az értelmezéshez. Ha pedig az mégsem lenne elég, akkor is ad annyi támpontot, hogy könnyedén utánanézhetünk az adott személynek.
Darvasi László Taligás című regénye már hasonló koncepcióra épült: a szegedi 1728-29-es boszorkányper eseményeit pusztán csak díszletként használta fel a fikcióhoz, és nem arra törekedett, hogy napra pontosan, hitelesen újraírja a szégyenletes történetet. A Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba című kötet monológjainak és tárcanovelláinak hősei akár hiteles, akár kitalált alakokról legyen szó, egy ismert történetet mesélnek el, csak egy egészen új aspektusból. Vajon hogy élhette meg egy polgárasszony, amikor a hírhedt Balassi Bálint a szesztől bűzlően, kancsalítva rárontott? Milyen lehetett Szendrey Júliának együtt élni a nemzet özvegye címkével és második férjével? Hogyan vélekedhetett az orfeumdíva, Rienzi Mariska a nála tíz évvel fiatalabb, pályája elején álló Adyról? Milyen lehetett, amikor valaki Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes kegyetlen tréfájának esett áldozatul? Mit gondolhattak azok a kereskedők, akik a szerencsétlen sorsú Márainak eladták a revolvert San Diegóban?
Szív Ernő a magyar kultúrtörténet unásig ismételt történeteinek mellékszereplőit főszereplővé avanzsálja, amely legalább olyan izgalmas, ha nem izgalmasabb lehetőségekkel kecsegtet, mint a megkövesedett tények. A tragédiák vagy a komédiák soha nem kizárólag egyetlen emberről szólnak: Ady története ugyanúgy Rienzi Mariskáé is, ahogy Radákovich Máriáé Kosztolányi szerelme. És talán nem is az a fontos, hogy kivel történik meg az a bizonyos fordulat, hanem az, hogy milyen lehet, amikor kifordul a sarkaiból a világ? Szív Ernő bepillant a lehajtott szempillák mögé, és megfogalmazza azt, amit duruzsol a szív, ahogy a virág sem beszél, viszont a kisdarázs megteszi helyette. A szerző mégsem pletykál, nem süllyed a bulvár színvonalára, sokkal inkább egy élmény krónikása, ahogy a bevezető Ars p-ben olvashatjuk. A jó tárcanovellákra oly jellemző feszesség, a figyelem fenntartása mindegyik szövegre jellemző, talán még a villamosról is elfelejtünk leszállni egy-egy tárca olvasása közben. Szív úgy játszik a szavakkal, hogy közben ráébredünk, még mindig kimeríthetetlen kincsesbánya a magyar nyelv, nem csoda hát, ha minden magyar költő. A kötetben szereplő írások kronologikusan előrefelé haladnak egészen napjainkig, hiszen néhány kortársra is találunk utalásokat, többek között Esterházy Péterre vagy Závada Pálra.
Szív Ernőː Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba; Magvető, Bp., 2018