Daniel Kehlmann A világ fölmérése után ismét egy történelmi regénnyel állt elő, amely talán komorabb, hovatovább kegyetlenebb, néhol horrorisztikusabb, mint eddig megjelent könyvei. Nemcsak azért, mert a harminc éves háború időszakára teszi a történet cselekményét, ami a XVII. század legpusztítóbb konfliktusaként került a történelemkönyvekbe, hanem mert sem a tudománnyal, sem a művészettel nem ellenpontozza a szerző a korszak sötétségét. Csupán egy iszonyatosan sovány mutatványosunk van, aki Vergiliusként kíséri az olvasót a poklok poklán keresztül, Tyll Ulenspiegel, akinek az életben maradás az egyetlen célja.
A címszereplő alakja a XIV. században élt Till Eulenspiegelre, a vásári komédiásra vezethető vissza, akinek kópéságait a későbbi századokban le is jegyezték. A nép szemében legendás hőssé vált, ahogy a bolond szabadságával élve tükröt tartott a társadalom minden rétege számára, a beszélő név is erre utal (a Spiegel szó tükröt jelent, az Eulen baglyot). Ahogy Faust legendája újra és újra megihleti a művészeket, Kehlmann ezzel az írói szabadsággal élve helyezi a komédiás alakját a XVII. századba, aminek ezáltal mindjárt van egy olyan olvasata is, hogy a vásári bohóc, a „bolond” figurája halhatatlan, a legendás alak kortól függetlenül bármikor felbukkanhat. Tyllt mégsem nevezném főszereplőnek, a könyv néhány fejezetében meg sem jelenik, vagy csak közvetetten részese az eseményeknek. Többnyire azért ő marad az origó: megtudhatjuk, hogy miért és hogyan lett belőle mutatványos, láthatjuk fénykorában valamint élve eltemetve egyaránt. A szerző összetett és árnyalt jellemrajzot ad róla, sok szempontból hasonlít Darvasi László Taligásához, Tyll lojális marad Frigyeshez, még akkor is, amikor már mindenki számára nyilvánvaló nemcsak a bukása, hanem a pestise is. A két regény időkezelése ugyancsak hasonló, ahogy íróik elrugaszkodnak a hagyományos kronologikus szerkesztéstől. Kehlmann a vándorkomédiások nyomorúságos életét realisztikusan rajzolja meg: „senki sem véd meg titeket, ha esik az eső, nincs fedél a fejetek fölött. Nincs otthonotok. Nincsenek barátaitok, csak más hasonszőrűek, akik nem nagyon fognak kedvelni titeket, mert kevés az ennivaló. Viszont szabadok vagytok. Nem kell senkinek engedelmeskednetek.” (292. o.) – magyarázza a tapasztalataitól megkeseredett Pirmin Tyllnek és Nelenek két próba között.
Daniel Kehlmann bravúrosan egyensúlyoz történelmi hitelesség és fikció között, a valós események és az írói fantázia páratlan kombinációja ez a könyv. Pikareszk regényként is tekinthetünk rá, hiszen a kor számtalan fontos történelmi szereplőjét felsorakoztatja, mintha egy karneváli forgatagban lennénk. Tyll figurája köti össze lazán ezeket az alakokat, aki a parasztok előtt ugyanúgy megfordul, mint tudósok, zsoldosok, nemesek vagy királyok előtt. A fejezetek akár önmagukban is olvashatóak lennének, lezárt egységet alkotnak, mintha csak egy vásári mutatványt látnánk. A különálló részek közötti ellenpontozás (például: Királyok télen és Vesztfália), valamint a visszatérő motívumok (a szamár alakja) erősítik a szövegkohéziót. Mindeközben Kehlmann egy többszólamú regényt írt, ahogy a harmincéves háborút más és más nézőpontokból megdöbbentő narratív technikával mutatja be. A belső monológokkal jól felépíti a regény karaktereit, mindegyiküknek érthető a motivációja, noha a szereplőkkel néha csúfos játékot űz saját emlékezetük. Liz (Stuart Erzsébet) egészen másképp emlékszik vissza a cseh korona elfogadására, mint férje, Frigyes vagy Kircher, aki sok mindenre emlékszik ugyan, de a könyvre, ami miatt Tyll apját elégették mégsem. Valóság és fikció keveredésének leglátványosabb jelenete pedig az, amikor a zushmarshauseni csata beszámolójához Wolkenstein egy regényből merít.
Tyll Ulenspiegel a könyv lapjain nem hal meg, csodával határos módon kiszabadul az aknából, amikor Brünn ostrománál betemette a föld. Ezt is Wolkenstein beszámolójából tudjuk meg, akinek a mutatványos mesélt a megmeneküléséről. Természetesen az előbbiek tükrében megkérdőjelezhető lenne a történet „hitelessége”, de talán nem is számít, hogy kinek van igaza. Helyzetéből fakadóan az udvari bolond az egyetlen, aki büntetlenül kimondhatja az igazságot. „Nem tetszett neki, hogy a bolond olyan tisztelettudóan szól hozzá, ez nem való, hisz pont ezért tart az ember udvari bolondot: hogy a sok hódolat ne hódítsa el az elméjét. Egy bolond legyen pimasz! (…) Egy országa vesztett király a viharban, egyedül a bolondjával – ilyen egy színdarabban nem fordulhat elő, roppant idétlenül hatna.” (280. o.) Pedig nagyon is előfordul, Kehlmann igencsak gyakran utal Shakespeare-re. Itt pedig a Lear király egyik jelenete cseng vissza, amikor a kisemmizett uralkodó udvari bolondjával marad a viharban. „És hogyha néked rövid az agyad,/Na nézd csak, már megint hogy zuhog –/érjed be azzal, mit a Szerencse ad,/Ez már elállni sose fog.” – vigasztalja a bolond zavarodott királyát (Nádasdy Ádám fordítása). Akár az égi, akár a földi háborúban a bolond minden borzalom ellenére ragaszkodik az élethez, Tyll Ulenspiegel alakja talán azt is példázza, hogy nincs olyan szörnyűség, amit ne lehetne túlélni.
Daniel Kehlmann: Tyll, Magvető Budapest, 2018.
Fordította: Fodor Zsuzsa