Ezt egy életen át kell játszani! – Beszélgetés Hevesi Tamással zenéről, utazásról, sportról, egészségről

Sári Edina interjúja

“Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú,
az egyszerű, a halk szavú,
a napszemű, a lánghajú,
tarka ménes tarka ménje,
apám, anyám szeme fénye.
Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú!”

A fotocellás ajtón a hirtelen támadt tavaszi förgeteggel együtt hihetetlen dinamizmussal robban be az áhítatosan rá váró hölgyrajongók gyűrűjébe vasárnap délben Hevesi Tamás, a hazai popszakma egyik három évtizede állócsillagként tündöklő, egyik legtehetségesebb és legkedveltebb képviselője. Azért jön, hogy az egészséges életmódról beszélgessünk, és arról, hogyan lehet egy együtt élni egy olyan krónikus betegséggel, mint a cukorbetegség.

© Tóth Viktória

„Nem baj, hogy edzés után nem mostam hajat? – kérdi. – Mert akkor elkéstem volna.” – magyarázza, miközben mosolyogva beleszánt ujjaival a hajába, mire a hölgyek félaléltan a férfias megjelenésétől, kórusban biztosítják őt, hogy jaj, dehogy! hiszen így is valami fantasztikus a megjelenése! Erre a zenész-sportember-világutazó – ahogy tetszik – közvetlenül és kedvesen azonnal mesélni kezd, mintha rég nem látott ismerőseivel nosztalgiázna az életéről. A Zabrakadabra Egészséges Cukrászműhelybe a vegán sütinapon betérők a vásárlás után meg-megállnak az asztalunk mellett kíváncsiskodni, hogy egy-egy érdekes történet végét is hallhassák tőle.

Két nagyobb testvér mellé dobta le a gólya Gyulán, egy jogász végzettségű közjegyző édesapa és egy pedagógus végzettségű, gazdasági igazgatóként dolgozó édesanya legkisebb gyermekeként.

A szülői házban a kimeríthetetlen szeretet és féltés mellé példás, emberi iránymutatásokat kapott, és bizony elvárásokkal is szembesült, amelyekből a mai napi táplálkozik a maximalizmusa.

„Szép, polgári családban nőttem fel” – mondja. Olyanban, ahol joga volt mindenhez, ha teljesítette a kötelességét – így foglalható össze a Hevesi-szülők nevelési jelmondata. Ebben a szellemben engedték szabadon szárnyalni, egyben stabil irányba is állították, amivel a mai napig képes biztonságosan elnavigálni az élet tengerén.

„Nálunk szent volt a vasárnapi ebéd, amit mindig nagy készülődés előzött meg, és aminek igenis megvoltak a maga rendszabályai – például nem nyúlhattunk bele a tálba –, amiket be kellett tartanunk, ezen kívül a nőveremmel és a bátyámmal akkor számoltunk be a szüleinknek, mi történt velünk a héten. A szüleimnek – háborús generáció lévén – az volt az ételekkel kapcsolatos hozzáállásuk, hogy nem válogathattunk, mindent meg kellett enni, ami a tányéron van, és ételt nem dobunk ki.”

Az ének-zene tagozatos osztályba járó kis Tomi a tanításoknak megfelelően, a kamaszkorba lépő, a gyulai haverok körében csak Kishevónak becézett fiú pedig már a saját maga ösztönzésére, teljesített is rendesen. Az iskolában tanulóként (három nyelven tanul: francia, német, orosz, később ehhez csatlakozott az angol, és a spanyol), a pályán sportolóként, és a próbákon muzsikusként.

„Nagyon fontosak a szülői ház szabályai, ami mederben tart, és amik a tudatosságot alakították ki az életemben, de fontos a szabad mozgástér is, mint annak az uszadékfának, amelyik lefelé, egy biztos irányba tart a folyón, de azért néha hol erre, hol arra sodródik – annak minden következményével együtt.”

Hogy milyen volt a ház, amelyben Tamás felnőtt?

„Gyulán, egy Ybl-díjas házban, egy spalettás, embermagasságban rézkilincses, kilenc szobás grófi lakásban nőttem fel, ahol három család lakott. A ház poros padlása vált az én birodalmammá, de olyannyira, hogy még bútorokkal is berendeztem.  Ott találtam egyszer egy román bélyegalbumot, amit megmutattam pucinak – nálam az apuci és anyuci „a” hangzója névelőnek számított. Neki nagyon tetszett, és azt javasolta, mutassam meg a bélyegszakkörben.”

Megmutatta, de a bélyeggyűjtés nem vált a hobbijává, viszont sokféle sportot kipróbált, szertornázott, kézilabdázott, az atlétikában komoly eredményeket elért, belekóstolt a biciklivel salakmotorozás anyarémisztő fílingjébe, de igazi szenvedélyévé a foci vált.

„Az atlétikát a bátyámnak köszönhettem, aki a szüleim és nővérem mellett a példaképem a mai napig.”

Amikor a bátyja, Imi – a gyulaiaknak Nagyhevó – gitározni kezdett, akkor Tamás is rákapott a pengetésre.

„Pedig előtte mindig kottaírós-olvasós komolyzenét tanultam. Kórusba jártam, hegedültem is, bár az nem volt a kedvencem, sőt, citerázni is megtanultam, de a vadászkürt volt a szenvedélyem! – vallja be. – Ezekből mára maradt a foci és a gitár. Apukám vett nekem ezerháromszázért egy csehszlovák Cremonát, amin magamtól tanultam meg játszani. Igazi self made man-ként idővel dalokat is elkezdtem írni. Pár éve a hangszert felajánlottam egy alapítvány javára, majd később a kérésükre visszavásároltam, aminek örülök, mert szeretném, ha megmaradna nekem örök emléknek. A gitár nyakán hátoldalt, az akkori kedvenceim, Gagarin, Kubaszov és Farkas Bertalan képe látható, és egy nagy té betű hirdeti, hogy ki a tulajdonosa.”

Aztán tizennégy évesen jöttek a lányok. Illetve csak egy lány jött: a Bea. „A” lány, akinek a Jeremy című romantikus, párnába zokogós dalt köszönheti a nyolcvanas évek magyar tinilány-generációja. Bea iránt érzett szerelemtől hogy jutunk el Jeremy-ig?

„Úgy, hogy az érzésemmel a baj csak az volt, hogy minden fiú ebbe a gyönyörű lányba volt szerelmes Gyulán, így én abszolút esélytelenként éreztem, olyasmit kell csinálnom, amit senki nem tud. Eljött a pillanat, amikor összeszedtem a bátorságomat, és elmentem Bea lakásához vadászkürttel szerenádozni a sokablakos társasház elé, este kilenckor. Csajkovszkij Régi francia dal-át kezdtem el játszani, amikor az addig – nyár lévén – nyitott ablakok sorban záródni kezdtek. Egyszer csak végre az általam bűvölt ablakon is megjelent egy fej…, egy öreg nénié, aki megkérdezte, kinek játszom. Amikor meghallotta, hogy az unokájának, biztosított róla, hogy ő szívesen hallgatja a gyönyörű muzsikámat tovább, de a szerelmem a Balatonon nyaral a szüleivel. Ha már ott voltam, játszottam még egy dalt a komolyzene rajongó nagymamának, majd összepakoltam, és a hangszert búsan a hónom alá csapva, a Kertmozi felé vettem az irányt.”

Ahol véletlenül éppen a Jeremy című, mára kultfilmmé avanzsált amerikai produkciót élvezhette a nagyérdemű.

„Amikor láttam, hogy szerelmes film, bánatomban beültem egyedül. Egyszer csak döbbenten vettem észre, hogy a főszereplő filmbeli sorsa az én valós életem, szinte minden párhuzam stimmelt: Jeremy csellista volt, én vadászkürtös. Jeremy szerelme egy tornászlány volt, az enyém atléta volt. Olyan hatással volt rám a film, hogy kissé kifordítva a sztorit, megírtam a Jeremy című dalt. Akkoriban itthon még alig értettek angolul az emberek, így sokáig azt hitték, Jeremy egy női név. Bárhogyan is volt, a mai napig, ha koncerten zongorázom és éneklem, az egy nagyon szép, lélektől-lélekig pillanat a közönség és köztem.”

A dal megszületése után, 1980-ben megalakul a három akusztikus gitárral, dob helyett kongával megspékelt, unplugged, saját dalokat játszó Névtelen Nulla. Két év múlva Tamás felvételizik a Színművészeti Egyetemre, de a szentesi gimnázium drámatagozatos előélete ellenére nem veszik fel. A kudarc hatására a sportra és a zenére koncentrál. Utcazenészként bejátssza Budapest főbb köztereit, és bár nem keres vele sokat, de a hit és kitartás meghozza gyümölcsét, mert egyik éjszaka bankó helyett egy cédula landol a gitártokban: „Hívj fel holnap! Novai Gábor” – és egy telefonszám. Telefonál, és Novai felkéri két szám eléneklésére, amiért – akkoriban lélegzetelállítóan nagy összeget –, harmincezer forintot kap. Az összeg felével beszáll egy Trabant megvásárlásába, amit a barátjával közösen vásárolnak, és azzal majdnem három hónap alatt bejárják Nyugat- és Észak-Európát – persze a gitárjával együtt. A folyamatosan amortizálódó Trabant gyakori lerobbanásai miatt szüksége is volt rá, hiszen azzal kereste meg az alkatrészekre, javításokra valót.

Nem ez volt az első hosszabb, nyugat-európai útja, mert az utazási szenvedélye akkor ébredt, amikor 1986-ban egy KISZ-szervezésű, Peace Caravan nevű nyugat-európai úton hivatalos küldöttség tagjaként tizenegy országot bejárt.

„Zárójelben mondom, hogy közben albérletben laktam Solymáron, és kocsikísérőként, fizikai munkát végeztem havi négyezer háromszázért a solymári PEMÜ-ben. A zenekarok, énekesek nem a sült galambot, vagy producerek hívását várták akkoriban két koncert között! Tehát ehhez képest kell nézni a harmincezer forintos gázsit a két dal felénekléséért!”

1985-ben meghívják az együttest Salgóbányába, egy országos szintű, tehetségkutató nyári táborba, ahova egy helyi, megyei, majd fővárosi elő- és középdöntős siker után kerültek be.

„A tíz zenekartól két-két dalt vettek fel, az egyik az általam írt Miért? című volt. Ez egy nagyon bonyolult hangzásvilágú, eléggé elvont dal volt, ezért figyelt fel erre Victor Máté, és kíváncsi lett rám, a dalszerző előadóra, Amikor feljátszottuk a dalt a táborban, azt vettem észre, hogy a keverőnél ülő hangmérnök, Lakatos Gábor ütöget egy műszert a pult tetején. Kiderült, hogy annyira kiakadt a mutató érzékeny kijelzője az általam kieresztett hang nyomán keletkezett levegő áramlásának és magasságának harmonikus összecsengésétől, hogy a skála végén megállt és meg sem rezzent többé. Miután ilyen eset nem fordult elő a szakmában, Victor Máté minden kollégának elbüszkélkedett azzal, hogy milyen hihetetlenül tökéletes hangja van ennek a Hevesi Tominak.”

A salgóbányai megismerkedés következménye az lett, hogy Victor Máté meghívta a zenekart egy felvételre a Magyar Rádió legendás 8-as Stúdiójába, ahol felvették a Jeremyt és a Csíkos napernyőt, és kislemezre is tették a dalokat. Kis idő múlva egy szerkesztő az egyik adásban bejátszotta a Csíkos napernyőt, és óriásit szólt! Özönlöttek a levelek a kívánságműsorokba, a Poptarisznyába, mindenki azt akarta hallani!

„Hétről-hétre izgatottan vártuk az újságokban – pl. Szabad Föld, Ifjúsági Magazin – megjelenő listát, izgultunk érte, de hosszú hónapokig verhetetlen volt, magabiztosan vezette a slágerlistát. Egyszer – talán Kálmán Zsuzsa zenei szerkesztő lehetett – megfordította a bakelit korongot, és rátalált Jeremyre. Beadta az éterbe. Akkor lett országos siker a viszonzatlan szerelem hevében, tizennégy évesen írott dalom. A két dal közel két évig fenn volt az országos slágerlistán.

Hát, így kezdődött a zenei karrierem.”

1987-ben kijön a Névtelen Nulla első nagylemeze, Jeremy I-II címmel. A sikerek csúcsán egy váratlan fordulattal búcsút int Magyarországnak, és elkezdi megvalósítani életcélját, miszerint azért dolgozik, hogy utazhasson, felfedezhessen idegen tájakat, más kultúrákat ismerhessen meg. Irány a nagybetűs szerelem, Ausztrália!

„Úgy repültem, hogy Budapest-Amszterdam, ott útba ejtettem a holland barátnőmet, majd jött a pakisztán Karachi, utána (a régi nevén) Ceylon, azután tankolásnyi szünettel Kuala Lumpur, és végül, ötvenhárom óra folyamatos repülés után Melbourne-ben landoltam. Ahol ömlött az eső. Mondom, idejövök álmaim színhelyére és szakad az eső!? A napfényes Ausztráliában!? De szerencsére, mire átrepültem Sydneybe, már vakító kék ég, harmincnyolc fokos hőmérséklet, és ötvenhatban kimenekült ismerősök meleg szeretete fogadott.”

Végre beteljesül a végtelen szabadságvágya! Utazik, az utcákon zenél. Megismerve a hallgatóság reakcióit, hamarosan megtanulja, kinek milyen napszakban mit kell játszani, hogy mire vevő az alkalmi közönsége.

„Az ausztrál és nemzetközi közönség más, mint a magyar, vagy akár az európai. Más igények, más műfajok dobogtatják meg a szívet és nyitják meg a tárcát. Mivel egy ember kétszer nem dob pénzt, ezért az a cél, hogy minél nagyobb fluktuációval cserélődjön a hallgatóság. A sydney-i Operaház sétányán ráadásul erős konkurencia van, tíz méterre vannak egymástól az utcazenészek. Kiálltam az európai repertoárommal, Beatlessel, Stinggel, Peter Gabriellel, de szinte gyorsítottak mellettem, nemhogy megálltak volna. Első nap világslágerekkel öt dollárt kerestem, amennyibe egy fish and chips került. Láttam, változtatni kell a stratégián. Másnap rájöttem, hogy a humorra vannak leginkább rákattanva. Akkor elkezdtem parodizálni az ausztrál embereket, szokásokat, ami tetszett nekik. Énekeltem francia sanzonokat, orosz kalinkát úgy, hogy közben táncoltam is hozzá. Amikor Pavarottit énekeltem, megjelentek a nagybankók, a húszdollárosok.”

Ezt az újonnan felfedezett és alkalmazott tudást anyagilag is dotálja az utca embere, így nemsokára saját egzisztenciát épít magának.

És hozzálát célja teljesítéséhez, elkezdi bejárni az addig csak könyvből megismert földrészt.

„Már második napja buszoztam Perthbe alvás nélkül, az ablakra tapadva, árgus szemmel figyelve a tájat, mert szabadon élő kengurucsordát és koalákat akartam látni. Nem állatkerti, hanem szabadon élő kengurukat! A mindig nálam lévő naplómba bejegyeztem: 1987. december 23-án, hajnali három óra tizenhét perckor teljesült az álmom: a kenguruk százas csapatokban futottak keresztbe az úton előttünk. Elmondhatatlan élmény volt!”

1988-ban hazajön, egy négy és fél órás koncerttel elbúcsúztatják a Névtelen Nullát, majd visszamegy Ausztráliába zenélni.

Fremantle-ben folytatja az utcazenélést, a kikötői negyedben játszik, óriási sikere van. Egyik nap megismétlődik a pesti történet: egy névjegykártya landol a gitártokban. A lemezkiadóval, újsággal és éttermekkel büszkélkedő, kis bajszos, tipikusan olasz Gumina Nunzio lesz a későbbi menedzsere, aki – hogy tehetségét Tamás ne pazarolja el – koncerteket szervez neki, és a lábai elé teszi Fremantle hatszáz személyes kávéházának színpadát.

„Elkezdtem nála játszani, és az első naptól teltházakat csináltam a fellépéseimmel.

Kivettem életem első saját lakását a városközpontban. Üres volt, berendeztem. Megvettem az első saját kocsit. Huszonhárom évesen Ausztráliában saját egzisztenciát teremtettem magamnak. Összesen hat és fél évet éltem Ausztráliában.”

Időközben levelezőn marketingturizmus szakot végez, gondolva a jövőjére.

Hazajön. 1994-ben, harminc évesen kavarja fel a popzene állóvizét az Ezt egy életen át kell játszani című, azóta örökzölddé vált dalával. Presser Gábor keresi meg őt a felkéréssel, ami megint évekre biztosítja a helyét a slágerlistákon, és ami a Jeremy után ismét egy generáció himnuszává válva a kilencvenes évek újjászületés-életérzését szimbolizálja.

„Életem első budapesti otthona a Bródy Sándor utcai kis, harmincöt négyzetméteres lakás volt. A feleségemmel (Dr. Hevesi Kriszta sport- és szexuálpszichológus – a szerk.) ott raktunk fészket és bontogattuk a szárnyainkat. Akkoriban még olyan pici kazettás, üzenetrögzítős telefonok voltak, egyik nap látom, villog. Bekapcsolom, és hallom, Presser Pici kéri, hogy hívjam vissza. Minő véletlen, épp a zongora mellett ült, és megkérdezte: „Hevesi neked megy ez a hang?” És leütött egy billentyűt. Kiénekeltem. „És ez?” Az is ment. „Akkor jó! Elénekelnéd a…?” – és ebből lett az Ezt egy életen át kell játszani. Dusán írta a zseniális szöveget, miközben Picivel a dallamon dolgoztunk. Aztán Herendi Gábor közreműködésével megszületett a még ma is világszínvonalúnak számító klip, és jött vele a megismételt siker, aminek a hullámait meglovagolva megjelent az első szólólemezem az LGT áthangszerelt dalaiból. Hát így történt.”

Furcsa dolog a sors. Hevesi Tamás zabolátlan, az utazásokkal kiélt és beteljesített szabadságvágyát (százöt országban járt már, ebbe csak azokat számolva bele, ahol minimum három napot eltöltött!) kemény fegyelem keretei közé szorítja a harminchárom éve felfedezett cukorbetegsége, de mégsincs betegségtudata. Küldetésének érzi, hogy felhívja a figyelmet a helytelen életmódból fakadó betegségek veszélyeire, illetve arra, hogy ha már baj van, akkor azzal együtt is teljes életet lehet élni.

Ő maga hozzászokott és számára már természetes is, hogy napi négyszer szúrja magát, de emellett vigyáz magára és az életmódjára.

„Sokat sportolok, diplomás szakedző is vagyok – Fradi-szív dobog bennem! –, de ettől függetlenül is nagy a mozgásigényem, ezért a kortársaimnál jóval fittebb, és edzettebb állapotban vagyok. Sok gyümölcsöt és zöldséget eszem, nálunk alap a különböző csonthéjasok – diók, mogyorók – jelenléte az étkezésnél. Nem eszem húst, viszont sokszor fogyasztok halat. Humanistaként és egészségügyi szempontból is korrektnek érzem a vegán étkezést. Kenyeret soha, édességet, süteményt csak ritkán és módjával eszem ünnepekkor, hiszen az a léleknek esik jól, nem a testnek. Nem szabad csak a lelket jól szolgálni az élvezeti cikkek halmozásával, hiszen az „ép testben ép lélek” nem véletlen szlogen már több mint kétezer éve!

Az egészséges embereket is az enyémhez hasonló táplálkozási szokásokra buzdítom, mert ezzel könnyebb megelőzni a bajt, mint orvosolni azt. A betegség gyógyítása több időt, pénzt és energiát emészt fel, mint az odafigyelés önmagunkra, az életvitelünkre.

Nem azért kell tudatosan és felelősen élni, mert akkor jó lesz a megítélésem. Azért kell így élni, mert ez egy belső parancs. Aláírom, hogy mindez nem könnyű. De az emberi természet már csak olyan, hogy a könnyű dolgokat nem értékeli. Legalábbis az enyém nem, mert nem ezt hoztam otthonról” – tér vissza gondolatban az örök origó Gyulára, a szeretett szülőföldre.