„Mit ér a szem, ha semmit sem látok? ” – Az én XX. századom (12) digitálisan felújított kópián

Szerző: Tóth Judit Nikoletta

Az idén a Testről és lélekről című filmjével Oscar-díjra jelölt, Balázs Béla-díjas, Érdemes művész Enyedi Ildikó már a három évtizeddel ezelőtt készült, legelső alkotásánál, Az én XX. századomnál is rendezőként és forgatókönyvíróként is szerepelt.

© Jávor István

Az akkor Cannes-ban a Legjobb első filmnek járó Arany Kamera díjával elismert, egész estés, angol felirattal ellátott, fekete-fehér alkotás most a Magyar Nemzeti Filmalap, a Magyar Nemzeti Filmarchívum és a Pannonia Entertainment együttműködésében az elmúlt évben digitálisan felújított formában, a 68. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál „Classics” szekciójában történt bemutatkozása után március 1-től, országszerte újra látható a hazai mozikban is.

© Jávor István

© Jávor István

A 20. század elejét, egy ikerpár meseelemekkel átszőtt, szürreális történetét megidéző, a némafilmek sajátos jegyeit beszélőként magán viselő, tragikomikus alkotás olyan szimbólumrendszerekkel dolgozik, amely sajátos látásmódot és megértést kíván nézőközönségétől napjainkban is. A még az információs és kommunikációs technológia fejlődése, a globalizáció teljessé válása előtt forgatott filmben már alkalmazott szimbólumok – így leghangsúlyosabban a postagalamb kontra Edison távíró masinája – óta eltelt időszak még abszurdabbá rajzolja azt a technikai környezetet is, amelyet Enyedi Ildikó már évtizedekkel ezelőtt bevizionált egy olyan filmben, amelynek egész folyamata az emberi lét tökéletes metaforájára utal. Abban ugyanis a rész-egész, a múlt-jelen-jövő összefüggéseit úgy alkalmazza, hogy a kibontakozó történet kapcsolódási pontjait rendezi érzékeny, harmonikus és titokzatos egységgé.

A totálisan lassan induló, Andersen klasszikusára épülő, párhuzamos, elszakíthatatlan életutakat bejáró, egyszerre logikus és alogikus, humoros alkotás azonban egyáltalán nem provokatív módon akarja felnyitni a közönség szemét, pedig leginkább a „mit ér a szem, ha semmit sem látok?” gondolatát jeleníti meg  abban Oleg Jankovszkij és Dorotha Segda hármas kettőse. A történetben ugyanis éppen a 20. század beköszöntekor, annak szilveszterén találkozik újra a két, gyermekkorában elválasztott, külsőleg ugyanolyan, de jellemükben gyökeresen különböző ikerlány (Lili és Dóra), és az őket egyként kezelő Z. úr sorsa.

© Jávor István

© Jávor István

A szinte befejezetlen, megoldást nem kínáló, felismerést nem ajánló, kizárólag nézője érzékenységére alapozó filmben használt művészi és technikai eszközök közvetítő szerepe is átvitt értelmű. Hiszen az alkotás legfőbb szimbólumának nézői kódolása nem érzékszervekhez kötött. Az Enyedi Ildikó által ebbe a szürreális mesébe ágyazott jelenség, miszerint az általunk szeretettnek hitt lényt egy másik, látszólag ugyanolyan testben nem tudunk megkülönböztetni a jelleméből fakadó reakcióinak eltérése, megnyilvánulásai által sem, még félelmetesebb így a 21. század elején alkalmazott technikai eszközökkel mindennapjainkat felruházva. Még akkor is, ha tudom, hogy világhírű rendezőnk ezen, a vizuális kultúra által számunkra is átadott tudása sem jövőbe látásból, sokkal inkább kortalan és korszaktalan ön- és emberismeretéből fakad.