Kontraszty László – ADAGIO

Szerző: Tóth Ditta

Múlt év decemberében újra találkozhatott az absztrakt művészetet kedvelő közönség Kontraszty László (1906-1994) festményeivel. Az óbudai Artézi Galériában 31 kép került bemutatásra Váraljai Anna művészettörténész kurátori munkájának irányításával. A tárlat a kései alkotói szakasz lírai kompozícióiból nyújtott válogatást.

A 80-as években Magyarországon kibontakozó „új szenzibilitás” képzőművészeti attitűdje számos jellegzetességgel körülírható. A politikai nyomás lazulása és a társadalmi-politikai kritika kényszere alól való felszabadulás következtében a művészeti mező erős szubjektivizálódási folyamata figyelhető meg. Az időszakot a művészeti nyelv sokfélesége, a technikai médiumok művészeti közegbe helyezése, az esztétikai értelemben vett önteremtés, az abszolútummal való érintkezés lelki élményének vágya jellemezte. A művészetszemléleti változásokra érzékeny Kontraszty László lebegő, kalligrafikus formastruktúrákkal, vonalkompozíciókkal reagál, melyek jól beilleszthetőek abba a tudatosan felépített ideológiába, amelynek Kontraszty elkötelezte magát. A Kandinszkij által kijelölt úton haladva műveiből fokozatosan kizárt mindenfajta tárgyi elemet, ezzel a hangsúly az alkotói tevékenység erejének felmutatására került az átélés és befogadás horizontjának megváltoztatása által.

Az absztrakt ábrázolásmód nem a hagyományos, tárgyi érzékelés keretein belül akarja láttatni a világot, helyette inkább lelki-szellemi tartalmakból merítkezve, öntörvényű valóságként hívja életre. Ez nem csak az utánzás-alapú reprezentáció elutasítását, hanem a befogadás sémáinak a felülírását is magával hozza. Modernista elődeihez hasonlóan, Kontraszty számára is ott kezdődik a világ, „ahol az értelem vezérelte érzéki megismerés és élettapasztalat érvényét veszti.” (Kállai Ernő) Kiegészítve azzal a Naum Gabo-i meggyőződéssel, amely szerint „bármi is létezzék a természetben, bennünk is létezik a róla való tudat formájában”, ezért a művészeti aktivitás egyfajta keresésnek minősül, melyben ez a belső tudás kifejezést kap.

Kontraszty vizuális nyelvezete késői alkotói szakaszában érik be igazán: a motívumok mintha csak egy lendületes kézírás dinamikájából jöttek volna létre és tudatalatti tartományokat szólaltatnak meg. A tárgyi világosság és az értelmezés intellektuális gyakorlatának teljes elhagyásával, az ábrázolt formákhoz már nem kapcsolódik jelentés. A kompozíciók így a világhoz való viszonyulás összetettebb rétegeit mozgósítják, és egy felszabadult, nem tudatilag irányított, szinte kinyilatkoztatásként ható képiségként állnak össze. Az energikus vonalvezetések spontán mozdulatai a szürrealisták automatikus rajzolási technikáját idézik meg. A színes alakzatok egy mozgási vonalak által manifesztált világra nyitnak rá és a természet lényegét, az élet láthatatlan alapstruktúráit sejtetik, „kozmikus eredetünket” (Kandinszkij), és a benne ható erőket igyekeznek szóra bírni. A megindult vonal lendületet nyer, hurkokba csavarodik, őrülten irányt változtat, megtörik, lágyan leesik, vagy elnehezülve lelassul, a rovarok röptének vonaljátékait idézi. Az alkotói gesztus tehát az önkéntelenség felszabadultságával hatol be a valóságba, az állandó mozgásban lévő világ dinamikai erőit fogja munkára és annak titkos realitását emeli formai kötöttségekbe.

A megjelenő alakzatok a folytonos kitágulás és összehúzódás rezgéseiben elveszítik határozott kontúrvonalaikat, mégis valamifajta végeshez, elhatárolthoz való rögzítés vágya jelenik meg bennük. Tekintetünkkel minél jobban közeledünk az életlen szélekhez, annál bizonytalanabbnak, tünékenyebbnek hatnak. Az elevenség érzéseire hangolódva, a fegyelmezettség és játékosság egymásra íródott vibrációit adják. Nyüzsgő háttérből előtűnő gondolati intenzitások improvizatív elrendeződései ezek. Az itt összeálló absztrakt kompozíciók a bensőség olyan tartományaiba vezetnek, amelyek túlnőnek a szavak által való kifejezhetőség határain. A költői kimondhatatlanság miatt pedig felvesznek egy sajátos romantikus pátoszt, amely az alkotásokat végérvényesen a zeneiséghez és metafizikai minőségekhez köti. Működési mechanizmusaiban az abszolút zene eszméjével rokoníthatóak, hiszen a realisztikus utánzástól és tapasztalati tényezőktől különvált művek valamifajta abszolútum sejtését közvetítik már, amibe a befogadó csendes szemlélődésben húzódhat vissza. Kontraszty festményei egyértelmű jelentésektől megtisztult öntörvényű, ösztönös fantáziák, amelyekben az absztrakt ábrázolásmód önigazolást nyer és önmagára talál, mégis kiüresedik, hiszen nem tudja kiteljesíteni azt a vágyakozását, hogy a végtelen lényeget kifejezze. Mégis a maga alázatos és békés módján egy minőségileg meghatványozott dimenzióba húzza be a szemlélőt, ahol az ismert jelenségek a titokzatosság méltóságát kapják, ezzel új nézőpontokat kínálva fel: eltávolítanak a megszokott, individualizált, asszociációk által működtetett befogadói attitűdtől, és kikényszerítik bennünk az alkotói impulzus mélyebb vizsgálatát is.

A képeket nézve ugyanis jogosan merülnek fel bennünk azok a kérdések, hogy vajon a kompozíciók szándékos naivságot tettető megformáltságok, vagy transzcendens erők megnyilvánulásai. Alakzatait vajon érzelmi vibrációk alakították, vagy belső, tudatalatti szükségszerűségek határozták meg? A forma háttértől való elkülönülésének eseménye a látható és láthatatlan viszonya felől is megközelíthető. Az általános elgondolás szerint a festészet feladata a láthatatlan (erők) láthatóvá tételeként határozható meg. Ebből a nézőpontból Kontraszty homályos, hangsúlytalan kontúrú formái éppen a láthatóvá válás határtapasztalatainak jelenségét modellezik. A fókusz beállításának fázisaiban az alakzat és háttér egymásba alakulnak, egymásra rezonálnak és az egész mozdulatsor egymásra vetítődve terül szét egyetlen képsíkon. Nem a végső forma megtalálása a lényeges, hanem azoknak az erőknek a befogása, amelyek ezt láthatóvá tették.

Kontraszty László késői festményei alkalmasak egy másik nézőpont befogadására is, amelyben a látható és láthatatlan nem egymás ellentétei, hanem egyszerre, egymástól elkülönülten létező valóságok, ezért nem játszhatóak át egymásba. Vagyis a láthatatlan sosem válik láthatóvá. Az élet eredeti lényege a láthatatlanban teljesedik ki (Michel Henry), ebből következően érthető, hogy az absztrakt művész feladata miért nem a világ valósághű tükrözése, hanem az élet manifesztációja, amely már túlmutat a fizikai látás megtapasztalásain. Kontraszty kompozícióin az egymással érintkező és egymásra ható formák, illetve színeik vibrációi olyan érzetbenyomások keltését célozzák meg, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy „rezgésbe hozzák az emberi lelket” (Kandinszkij). Vagyis nem a láthatatlant kívánják láthatóvá tenni, hanem a láthatón keresztül mutatni rá a láthatatlan jelenlétére.

A jól ismert világunk idegenné, titokzatossá tételével nyer igazán önigazolást a művészi cselekvés, hiszen az alkotó egy kozmikus, metafizikai dimenzióra való rámutatással igyekszik igazolni tevékenységének szükségességét, amely valóság nélküle nem lenne érzékelhető, vagy egyáltalán nem is létezne. Kontraszty László megértette és jól tudja működtetni az absztrakt ábrázolásmód mechanizmusait: elemeit tudatosan építi be a létrehozás folyamatába, érzékenységével és tudásával pedig jól irányítja műveinek metafizikai rétegződéseit. Vagyis képes volt egy olyan nézői magatartást kiváltani, aminek nem az volt a lényege, hogy a saját tapasztalatainkból merítve próbáljuk meg asszociációs láncolatokon keresztül megérteni a képeket, vagy kitalálni, hogy miről is szólhatnak. Festményei így hordozzák az egyéni létezésből kiinduló, de attól mégis felszabaduló egyetemes, tiszta művészet megteremtésének vágyát.