SHOW MUST GO ON – Lucifer show – történelmi revü

Szerző: Sokolowski Dániel

Szenzációs! Kihagyhatatlan! Látnod kell! Valahogy így tálalják a világraszóló produkciót. A Lucifer show egyáltalán nem világraszóló. Magyarra szóló – ilyen nyakatekert terminussal lehetne egyetlen kifejezésbe sűríteni, mit is éltünk át az előadás premierjén, amely ellenben azzal, hogy nem mindenkinek szól, minden magyarnak szól.

Ma is gyanakodva figyel, aki attól fél, ami volt
Ma is magabiztos nagyon, aki abból él, ami volt
Új a felirat, de régi a kép
És ha letakarod sem túl szép
Itt él még a múlt, bármi volt

Orosz rulettel felérő vállalkozásnak bizonyulhat egy olyan művet, olyan történeti háttér alapján színpadra vinni, amely általánosan ismert, sokan, sokféleképpen előadták már, az unalomig ismételték, s emellett számtalan kontradikció táptalaja. Madách Imre: Az ember tragédiája zenés előadásban, kortárs formában, rólunk, magyarokról, a magyarságról? Érdekel ez most valakit? Nem ábrándultunk ki már számtalanszor saját történetünkből, és azokból, akik ebből hasznot húznak? Annyi lenne a nemzeti öntudat, amennyit a tv-híradóban és az interneten, transzparensekkel adnak el nekünk, vagy ennél több?

Semmi baj, ha így állunk, mert olybá tűnik, erre most nagy szükségünk volt. Mert mindig szeretnénk újat látni. A József Attila Színház varázslatos előadása pont ezt prezentálja nekünk.

A Lucifer show az a reality, amely több valóságot rejt magában, mint a reality egész műfaja. Az 1899-dik évből indulunk A magyarság tragédiája felé. Nem keserű tragédia ez, benne van minden boldogság, komiszság, önirónia, szomorúság, mely történetünket kísérte. A rendkívüli mindebben az, hogy a darab a történeti művészeti örökség legszebb szféráján, a zenén keresztül teremti meg a perc hangulatát, s ez a perc több, mint száz év hosszú, és mindig változik.

Néha arra lehet fogni a gondot s bajt, ami volt
Néha azt sem lehet tudni, hogy meddig tart, ami volt
Régi hiteinket óvja a csend
Néha ugyan az is mást jelent
Hát kéznél a múlt, bármi volt

Emlékezetbe égő jelenetek sorozatán keresztül, minden színen, minden korban, a legszebb magyar zeneszó hangulatát éljük át, a dallamok között pedig, alig néhány perc erejéig élettörténetek és döntések drámája és komédiája zajlik a szemünk előtt. A kornak aktuálisan kinevezett Ádám fáradhatatlanul keresi Évát, mégpedig a maga egyszerűségében, a végtelenül hosszú percben, amelyről már szót ejtettünk.

Mindenkiből fő- és mellékszereplő is válik, és megtörténik a varázslat. A néző a parádés szereposztásnak köszönhetően beleszerethet minden Évába / Ádámba, mert ők saját magunkat jelenítik meg.

Az e körön kívül álló showmester pedig műsort akar csinálni. Hogy érdekesebb legyen az élet, a nézettség csúcsokat döntsön, miközben a valóság mindig utat tör magának. Ez a valóság általában közvetlen ellentétben áll a parádéval, az életben ugyanis nem babra megy a játék. A bohóc vagy az intrikus klasszikus motívuma sem marad ki a műből, mely karakterek minden esetben túlmutatnak önmagukon és az erős kifejezés eszközei.

A látvány színes és szemet gyönyörködtető, a pesti revü nagyszínpadán zajlik életü(n)k játéka. A gép forog, az alkotó pihen, de a show nem áll meg. Asszonyok és urak, lányok és fiúk, gazdagok és szegények, elnyomottak és elnyomók táncolják át az évszázad hullámait és hullámvölgyeit.

Könnyű lesöpörni újra az asztalról, ami volt
Aztán kifaragni tűzpiros márványból, ami volt
Mégis változik egyre a múlt
Bajba kerül, aki jól tanult
Hát hány féle múlt van, ami volt

A zenei repertoárban sokféle hangulat és hangszín áll össze egységes egésszé, a muzsika és az énekhangok is élőben szólalnak meg.

Egy olyan műfajt kelt életre a színház, amely talán a legjobban hiányzik a közéletből. Az érzelmi felfogás ütközik a makacs tényekkel, a két dimenzió végtelen harcát vívja, és úgy ad, úgy mond, hogy pusztán önmagát nyújtja. Az előadás lelke a didaktika hiánya – valójában olyan alapvetés ez, amelyet minden színház falára ki lehetne függeszteni, erre épít ez az előadás is, expresszív pillanatokból teremt történetet és élményt.

Ez a sajátos műfaj úgy billenti hátsón az akár sziklaszilárdnak, akár bizonytalannak vélt nemzeti önidentitást, hogy kápráztat, ámulatba ejt, gyönyörködtet, és szorosabbra köt a hellyel, ahol születésünkkor földet értünk.

Nem kell, hogy elrejtsd a múltam
Azt, amiben részem volt
Nem kell, hogy átírd a múltam
Azt, ami csak pont úgy volt
Nem kell, hogy szégyelld a múltam
Ahogy volt, úgy volt

A Lucifer show rendkívül érdekes kísérlet a József Attila Színháztól, a kockázat ellenére a rendezés és a színészek összmunkája a tábla közepébe talált.

Ez az előadás a miénk. Egyáltalán nem sárga, kicsit sem savanyú, és ez, ami a legfőbb. Színes, megnevettető, megríkató, és végtelenül szerethető. A tematika ellenére könnyű, szórakoztató előadás romantikus világot alkot a magyar történeti örökségből, melyet jó átélni, és kötelező részesének lenni.

Gratulálunk az alkotóknak, szeretettel ajánljuk az előadást!

A darab egyik szereplőjével, Fekete Réka Tháliával a premier után beszélgettünk:

AN: Kedves Réka, szerinted mi a Lucifer show mondanivalója?

F. R. T.: – Ez egy jó kérdés. Számomra, az üzenet az előadás végén elhangzó dalban fogalmazódik meg. Visszagondolva, a XX. századra, rádöbbenünk, hogy nem is értjük igazán a történetünket. Rengeteg ember meghalt ebben az időszakban. A dalban elhangzik az a sor, „ahogy volt, úgy volt”, ezt én úgy értelmezem, hogy ideje megbékélnünk, és a helyén kezelni a múltunkat. Számomra ez azt mondja, hogy ne abból éljünk, amilyen hibákat elkövettünk, mert hajlamosak vagyunk erre. Ismert mondás szerint a történelem ismétli önmagát, hát szerintem most már ne ismételje magát többet. Próbáljuk meg nem bántani egymást, szeretetben és békében időzni, tisztelettel nézni egymás szemébe.

AN: A darabban éreztünk egy erős passzív megszólítást a néző felé, az alkotási folyamatban is benne volt ez a motiváció?

F. R. T.: – Az alkotási folyamat során, néha nagyon el tudtunk veszni a részletekben, és ilyenkor nehéz volt magunk előtt látni a célt. Amikor egy karaktert megformálunk, akkor egy személyes történetet próbálunk színpadra vinni. Személyes tragédiáinkat, fájdalmainkat, melyeket nem eljátszani próbáltuk, hanem érzékeltetni, és a sok-sok részletben elveszve nem mindig tudtuk elképzelni, mi lesz ennek a végkimenetele, de a végére összeállt a kép. Olyan volt, mint a kirakós, mikor keresgéljük a darabokat, és nem minden passzol oda, ahova rakni szeretnénk. Ez pont egy ilyen építkezés, szülés volt, és a végére mi is rácsodálkoztunk, meglepődtünk, és örültünk, hogy ez valóban megszületett. Az előadásban számomra több olyan döntő pillanat van, amikor megállok egy pillanatra. Nem gondolkodom, és nagyon erősen előttem van egy érzés, amit nem is lehet megfogalmazni.

AN: Messziről jött színésznőként, már több éve játszol a József Attila színházban, úgy érzed, megtaláltad a helyed a színházban és ebben az előadásban?

F. R. T.: – Én személy szerint nem állandó szerződéssel dolgozom a színházban, mehetnék bárhová, de nem megyek, és ez nem véletlen. Személy szerint nagyon értékelem a rendezőinknek azt a hozzáállását, hogy egy önazonos csapat jöjjön létre.

A kérdés személyes része pedig éppen aktuális, az elmúlt időszakban egy belső harcot vívtam, és feltettem magamnak a kérdést, akarok én itt lenni, itt játszani? Lenni vagy nem lenni? Hamleti kérdés. Hogyan kéne jól játszanom? Kellene-e gondolkodnom másban? Nem igazán találtam válaszokat, ezért tettem a dolgom, hagytam, hogy az élet megadja a választ. És ez az előadás mintha visszadobott volna a pályámra. Nálam, személyesen is, és a repertoárban is, úgy vélem, célba talált.

AN: Bevállalsz egy egymondatos üzenetet az előadás apropóján a magyar közösség számára? (az előadásban elhangzó dal egy sorával kaptunk választ)

F. R. T.: – Mert ez ég oly kék, ilyen nem volt még, most már tudjátok, hogy az élet szép.

Verebes István – Nemhala György: Lucifer show – történelmi revü két részben

Rendező: Verebes István
Nők: Fehér Anna, Fekete Réka Thália, Holczinger Szandra, Korponay Zsófia, Kovalik Ágnes, Kocsis Judit, Krassy Renáta, Létay Dóra, Szucskó Noémi
Férfiak: Betz István, Blazsovszky Ákos, Brunczlík Péter, Chajnóczki Balázs, Dobrányi Máté, Előd Álmos, Fila Balázs, Ömböli Pál, Schlanger András, Vaszkó Bence, Zöld Csaba

Zongorista: Darvas Ferenc
Díszlet: Mira János
Jelmez: Tordai Hajnal
Dramaturg: Szokolai Brigitta
Zenei vezető: Gátos Iván
Koreográfus: Hajdu Anita
Korrepetitor: Fekete Mari
Rendezőasszisztens: Németh Dóra
Súgó: Törőcsik Eszter
Ügyelő: Verebély Monika

Bemutató: 2017. december 16., József Attila Színház
További előadások 2018. januárban: 7. vasárnap, 8. hétfő, 12. péntek, 23. kedd