Sotoportego

Az RS9 színházban (VII., Rumbach Sebestyén u. 9.) és a színházhoz tartozó Vallai kertben nyílik kiállítás Péntek Orsolya festményeiből Sotoportego címmel december 4-én este fél hatkor. A kiállítást Kemény György képzőművész nyitja meg.

A képzőművész-író, akinek egy hónapja jelent meg Dorka könyve címmel második kötete, a Velence-sorozatát és a Portugál sorozatát állítja ki.

A kiállítás címe Velencére utal: a sotoportego a helyi nyelven azokat a szűk átjárókat jelenti, amelyeken a vízre épült város épülettömbjei alatt közlekedni lehet, amelyek adott esetben egy teljesen más arculatú városrészbe vezetnek, átvitt értelemben pedig a világ folyamatos változására utal.

A Velence projekt

Velence városa az évszázadok alatt kulturális kóddá, ugyanakkor turisztikai közhellyé vált. Olyan kaleidoszkóp, amely az embert saját magával szembesíti: aki a gondolás, romantikusnak mondott felszíni rétegét képes megtapasztalni, az magas minőségű és lenyűgöző, a muránói üvegek minden színében tobzódó giccset, egy folyamatos, a turistáknak szóló kortárs commedia dell arte-előadást tekinthet meg, aki hajlandó a romantika koráig ásni, az ráismerhet a magyar Asbóth János-féle Álmok álmodója helyszíneire, aki pedig Goldoniig merül az időkútba, talán megkapja az egyik kulcsot a valódi, a kollektív emlékezet mélyén rejtőző városhoz, amelyben évszázadok óta folyik a karnevál.

Az emberi színjátékban újra és újra ugyanazok a figurák vonulnak el a díszletek előtt: a király, a királyné, a bolond, a szolgálók, a Dottore és a többiek, akiket ugyanaz mozgat, mint több száz éve: az élet- és halálvágy, a félelem, a hatalomvágy, a kapzsiság, a hiúság, a szerelemvágy vagy csak a sóvárgás a mindig másra.

A város egyik jelképes pontja a Goldoni-ház egyik szobája és annak a falán a tükör, valamint a tőle nem messze szétszórt kártyalapok. A pakliban minden lap és minden lehetséges kombináció benne van. A lapok – maszkok, sorsok, terek és idők – körforgásában pedig nincs semmilyen bizonyosság a folyamatos változáson kívül.

A valóságot megalkotó emberi tudatban, azaz a Velence-labirintusban azonban benne van a lehetőség, hogy a káprázatokban és új és új maszkokban és szerepekben vergődő egyén végül megtalálja magában a változatlanság pontját.

Aki kiismeri valamelyest a vízre épült várost, hamar megérti, hogy nemcsak a benne egymásra rakódó és konzervált időrétegek lenyomatai járhatók át, tehát nemcsak vertikálisan nyitható a város egy-egy  ponton, ahol a sotoportegókon át a reneszánszból a barokkba, onnan Don Juan korába vezet átjáró, de horizontálisan is, bár a fondamenták, callék, caletták, a francia időből maradt rughák és a sotoportegók közt az utak minduntalan önmagukba vezetnek vissza. Velence: labirintus. Ha sikerül az átjárókat megtalálni, akkor azonban, ahogy az idők közt a mélyebbre-magasabbra jutás, úgy a teljesen különböző városarculatok közti átjárás is sikerülhet: a Cannareggio, a zsidónegyed, a San Polo, a San Marco vagy a Dorsoduro nagy mértékben különbözik, az utazó így folyamatosan más és más világban jár. A Cannareggio apró műhelyei, a függönnyel eltakart beugrókban javított töménytelen ócskaság és a mesteremberek Velencéje egy teljesen más Velence, mint a San Marco mögötti kézműveseké, megint más a San Polo délutáni csöndje és megint más a városszél, ahol akár egy órát is el lehet üldögélni egyedül.

Egyetlen elem és egyetlen szín köti össze ezt a sokféleséget: a tenger és a tenger hol türkizzöld, hol türkizkék, hol mélyzöld, hol esőszürke, hol a nap által borostyánszínűre színezett felületének folyamatos hullámzása és visszfénye a házfalakon. Több napot, hetet vagy hónapot eltölteni a városban ez: megtapasztalni a zöld és a kék összes lehetséges színárnyalatát és összjátékát az éggel és a falak összes színével.

Az óráról órára változó látványban kellő figyelemmel felfedezhető a fény-víz-ég-épített örökség-emberi színjáték másodpercről másodpercre való alakulása.

A képsorozat koncepciója az, hogy az egyes, klasszikus olajtechnikával készült vásznak egyszerre legyenek a város egy-egy pontjának lenyomatai, ugyanakkor, ahogy maga Velence, egy nagyobb tér-idő struktúrában összeépüljenek egy egész, nagyobb képpé olyan módon, hogy egy-egy vászon megálljon önálló alkotásként is, de egy nagyobb kompozíció részeként is. Csakúgy, mint ahogy Velence egyes negyedei – pontosabban hatodai, sestiere – egymáshoz kapcsolódnak, lazán, és többféleképpen átjárható módon.

Cél, hogy az egyes képekből összeálló  kompozíció egyes elemei az idők során ne maradjanak egyben, ugyanakkor, mivel nyitott, végtelen alkotásról van szó, bármikor kiegészíthetők legyenek további elemekkel, lehetővé téve a későbbiek során az eredetitől részben vagy nagyon eltérő változatok bemutatását is – tehát hogy ne maga a műalkotás, hanem a műalkotáskoncepciója legyen állandó, ugyanúgy, ahogy nincs állandó Velence sem, csak térben és időben folyamatosan változó város.

A Portugál sorozat  

A Velence-sorozat felületeinek aprólékos kidolgozottságával szemben a Portugál sorozat arcai durván, nem egyszer festőkéssel készültek. Péntek Orsolya célja az volt, hogy rögzítse a kikötők és külvárosok, a vándorcirkuszok és városszéli kocsmák, a blokkházak lakóinak arcát. A portugál bohócok mellett azonban a sorozatban megjelenik a külvárosi – lakótelepi – gyerek is, akinek arcáról ugyanúgy asszociálhatunk a délvidéki, nápolyi, spanyol, lisszaboni szegénynegyed lakójára, mint a posztszocialista lakótelepek egyedül hagyott gyerekeire: a szegények arca a világon mindenhol egyforma.

A válogatásba bekerült két nagyobb vászon, az Egyedül és a Táborból hazatérő is.