Az ősök ritmusa: Aranykor
Az Ősök ritmusa sorozat 2. koncertje
Debussy | Előjáték az Egy faun délutánjához
Stravinsky | Orpheus – balett
Sibelius | Négy legenda
vezényel | Hámori Máté
Annak idején az emberek fenségesek voltak, az istenekkel nevettek és vitáztak, aztán maguk is istenekké váltak. A férfiak erősek, a nők szenvedélyesek, az élet pedig fájdalmasan gyönyörű volt, és pár röpke évig tartott csupán. Ezek a hősök a mi őseink: ott voltunk Trója ostrománál, az alvilág bejáratánál, mikor a művészet és a szerelem ereje feltárta a halál soha fel nem táruló kapuját. Ott voltunk az északi erdőségek mélyén, féltük Thor isten villámait, láttuk Vejnemöjnent átkelni az alvilági folyón, a Tuoni-n. Nem felejtettünk el egy pillanatot sem, ott lüktet bennünk, a zenénkben, a mozdulatainkban az emberiség hajnala: az Aranykor.
Claude Debussy: Előjáték az Egy faun délutánjához
Stéphane Mallarmé nevezetes versének első változata 1865-ben keletkezett, a cím ekkor egyértelműen zenei asszociációkat keltett: Improvisation d’un faune. Egy későbbi változatban Mallarmé Monologue-ra változtatta a feliratot, s ha a költemény nyomán írt Debussy-darab fuvolaszólójára (illetve fuvolaszólóira) gondolunk, mind az improvizáció, mind a monológ eszünkbe juthat. A ma ismert szövegváltozat 1876-ban jelent meg.
A faun-történet Mallarmé számára egy alkotás-lélektani paradoxon megfogalmazását tette lehetővé. Mivel a műalkotások az élményen keresztül tükrözik vissza a valóságot, az élményben szükségszerűen minden testetlenné válik. De sajátos módon a művészi absztrakció, épp a testetlenség által, intenzívebb formában közvetíti a tárgyi valóságot, mint maguk a tárgyak. A faun álarcában megszólaló költő az élet intenzív átélésének lehetőségét adja cserébe a művészi intenzitásért. A lemondás fájdalommal és szenvedéssel jár. A faun azért mond le a nimfa szerelméről, hogy magát a nimfát tökéletesen ábrázolhassa. Célja, hogy a művészet révén örökléthez jutassa. Ujfalussy József így írt: a főszereplő „faun a költemény zenei vonzatát is megtestesíti”. Pánsípjának dallama a zengő, hiú és egyhangú vonal, amelyre gondolatok fűződnek fel. „Az bizonyos, hogy ha nem is éppen ezek és nem csak ezek a sorok, a költemény zenei hivatkozásai vonzották a zeneszerzőt.”
Igor Stravinsky: Orpheus
A reneszánsz óta minden évszázad megteremtette a maga Orpheusz-mítosz megfogalmazását a zenés színpadon: a 17. század Monteverdiét, a 18. Gluckét, a 19. Offenbachét és a 20. Stravinskyét. Stravinsky darabját Lincoln Kirnstein rendelte a New York-i Ballet Society számára, 1947-ben. A komponálás során Stravinsky szorosan együttműködött George Balanchine-nal, a koreográfia készítőjével. Az Orpheusz-legenda azon változatát követték, melyben Eurüdiké halála után – egyfajta barbár áldozat gyanánt – a bacchánsnők szétmarcangolják Orpheuszt: a mámor lendületében nem tudják fékezni dühüket, melyet Orpheuszt tartózkodása vált ki. Ovidius így fogalmazott az Átváltozásokban:
(…) Orpheus menekült minden szerelemtől,
mit nők nyújthattak: vagy, mert ez okozta keservét,
vagy fogadalma kötötte; sokan vágytak vele hálni,
és sokakat sértett, hogy a dalnok visszavetette.
Monteverdi Orfeusz-adaptációjának (1607) alternatív befejezésében táncbetét (egy moresca) idézi fel a bacchánsnők dühét és Orfeusz bukását. A balettre készülve – írja Eric Walter White – „Stravinsky tanulmányozta Monteverdi és kortársai zenéjét. Nem meglepő tehát, hogy a partitúrában Monteverdi művének áttetsző érzelmi világa és nemes arányai tükröződnek. Jellemzője a mértéktartás. A bacchánsnők tánca kivételével a zene egészen mezza vagy sotto voce. Még a fúriák zenéje is – Stravinsky saját szavaival – „lágy, és az is marad, akárcsak a balett többi része”. Orpheusz lantjának hangzását a hárfa képviseli, mely még akkor is szól, amikor a dalnok már nem él. „Az Epilógusban úgy hangzik, mint valami… kényszer, valami megállíthatatlan. (…) Orpheusz meghalt, a dal tovatűnt, de a kíséret folytatódik.” – mondta egy alkalommal a szerző.
Jean Sibelius: Négy legenda (Lemminkäinen-szvit), op. 22
Sibelius az 1890-es évek első felében egy nagyszabású operán dolgozott, a tervezett mű koncepciója Wagner zenedámáival mutatott rokonságot. Bár a szövegkönyv munkálatai előrehaladott állapotban voltak, a darab végül nem valósult meg. A „kudarc”átmeneti alkotói válságot okozott, a kiutat az 1895-1896-ban írt Négy legenda jelentette. Az új mű centrumában a Kalevala egyik hőse, Lemminkäinen áll. A szvit két tételének zenéje szoros kapcsolatban áll az operával, melynek nyitánya (immár teljesen új költői programmal) „A tuonelai hattyú” című tételben került átdolgozásra. A sokszorosan osztott, áttetsző vonószenekari függöny mögött – mintha köd ülne a tájra – tűnik fel a kecses madár. Körvonalai határozottak (az angolkürt dallamával azonosíthatjuk), de valahogy mégis megfoghatatlan, elérhetetlen, távoli. A rendkívül intenzív hangulati töltésű, erőteljes vizuális asszociációkat keltő tételt joggal tartják a zenei impresszionizmus egyik legszebb példájának, melynek ősváltozata egy évvel előzte meg Debussy faun-zenéjét (1894). A kompozíció alapkarakterét meghatározó statikus hangkép olyan modernkori szerzőket is eszükbe juttathat, mint Ligeti György, Arvo Pärt vagy a vizuális művészetekkel szoros kapcsolatban álló finn Kaija Saariaho. A „Lemminkäinen Tuonelában” tétel zenéje is operai fogantatású, a kerettételeket viszont a megújuló inspirációnak köszönhetjük. Egy 1894 nyarán írt Sibelius-levél arról árulkodik, hogy az operatervek feladása mögött a wagneri esztétikától való eltávolodás is állhat. „Azt hiszem, hogy inkább zenei festő és költő vagyok. Egyre közelebb érzem magamhoz Liszt zeneiségét és azt, amit a szimfonikus költemények jelentenek. Most egy olyan témán dolgozom, mely különösen kedves számomra.”
Lemminkäinen isteni származású hős, akitől nem áll távol a léhaság, olykor-olykor hirtelen haragú. Miután Lemminkäinen megöli gazdáját, anyja tanácsára a lányok szigetére menekül. Innen (Sibelius változatában) a túlvilágra vezet útja (Tuonela), ahol a mitikus madár, a hattyú elejtésének feladata várja. Mivel nem sikerül egyetlen nyíllövéssel leteríteni a hattyút, a hős testét nyolc darabba vágják és az alvilág folyójába hajítják. Lemminkäinen anyja innen halássza ki egy rézgereblye segítségével, majd életre kelti.
A négytételes kompozíció szimfóniaként is értelmezhető, szonátaformájú nyitótétellel, lassú tétellel, egy infernális scherzóval és egy örömteli fináléval. A hét befejezett szimfóniát jegyző Sibelius idős korában gyakran fogalmazott úgy, hogy valójában kilenc szimfóniát írt, „mivel a Kullervóban és Lemminkäinen-szvitben is van tisztán szonátaformában álló tétel”.
A koncertet 18.45 órától Beavató előadás előzi meg, melynek házigazdája Eckhardt Gábor, vendége: Hámori Máté.
Kérjük, részvételi szándékát 2017. október 19., 14.00 óráig szíveskedjék jelezni Tóth Mária közönségkapcsolatokért felelős munkatársunknál: toth@odz.hu | Tel.: 06-70-455-68-14
2017-10-25 | 19:30
Az ősök ritmusa: Aranykor
Zeneakadémia, Nagyterem | Budapest 1061 Liszt Ferenc tér 8.
Jegyárak: 4.700 Ft | 3.800 Ft | 3.200 Ft | 2.500 Ft
Jegyvásárlás