Perzselő holdfény

Szerző: Simó Anna

A tizedik alkalommal megrendezett ARMEL Opera Fesztivál remekbe szabott művel, a kanadai-amerikai Rufus Wainwright: Prima Donna c. előadásával nyitotta meg kapuit a Thália Színházban, július 28-án. A szerző első, francia nyelvű operája, Bernadette Colomine szövegíró közreműködésével 2009 óta kiugró nemzetközi sikert aratott, a magyar előadást pedig bátran odasorolhatjuk a külföldi bemutatók mellé az élvonalba.

© Kállai-Tóth Anett

A történet a nagy visszatérést megcsillantó, utolsó lehetőségről szól egy hangját vesztett díva, Régine számára. A dramaturgiailag kifogástalanul felépített történetben megjelenik az ifjú újságíró, André, aki tenorista álmokat dédelget, bámulja a nagy sztárt, és tudását kiaknázva szeretné tökéletesre formálni a díva egykori sikeroperájának nagy duettjét: „a buja virágoskertben a holdfény megvilágítja perzselő szerelmünket…”. Az utolsó fellángolás így nemcsak a kettétört karrier folytatását jelentheti, hanem egy utolsó szerelmet: vagyis az egész, nagy életet még egyszer karnyújtásnyi közelségbe varázsolja. Régine életének két szereplője Philippe, aki tíz éve él az énekesnővel, vélhetőleg nem csak komornyikként, illetve Marie, a cseléd Pikárdiából. Philippe afféle menedzserként szívósan szervezi a nagy visszatérést, Marie viszont aggódik, mert látja, hogy Régine-t becsapják álmai és Philippe ambíciói. Van egy néma szereplő is (Raffay Soma), egy aranyszőke fiú jár-kel és telepszik le időnként; az álmok, vágyak, tervek, az élet aranyhajú királyfija ő. A darab végén az utolsó reményében is csalódott, mindenkitől elhagyott Régine, a királynő végül a kis királyfi kezét fogva, mint múlt és jövő, egymáshoz tartozva mennek ki a színről. C. G. Jung lenne a megmondhatója, mennyire megragadó, mondhatni archetipikus erejűek az opera szereplői és élethelyzetei a modern kor egyik fő lelki problémakörét, az öregedést, elmúlást illetően. Ez lehet a másik oka a mű elsöprő sikerének a nagyszerű zenei megoldások mellett.

© Kállai-Tóth Anett

A Prima Donna, akár a komolyzene, akár a könnyűzene felől közelíti meg az érdeklődő (Wainwright a popműfajból érkezett az operához), dallamos, harmonikus, jól „fogyasztható”, romantikus zenemű. A Pannon Filharmonikusok az ország egyik legjobb zenekaraként, Vajda Gergely karmester értő és precíz zenei irányításával még a Thália kevésbé operai akusztikai adottságai közt is szépen szólt, a Kodály Központban pedig csodálatosan sikerülhetett az előadás.

© Kállai-Tóth Anett

A rendező, Alföldi Róbert „egyszerű, de nagyszerű” eszközökkel, tűéles szemmel rajzolja meg a darab zenei és érzelmi mondanivalójának csomópontjait. A közönség szerencséjére ő már annyira érett rendező, hogy nem magát, hanem a darabot akarja színpadon látni, ha rendez, és ehhez meg is van minden képessége. A színpad szürke falai egyszerre mutatják a letűnt dicsőség kopárságát, de a visszavonult élet eleganciáját is. Egy szál gömblámpa világít hideg fénnyel, mint a telihold. Néha meglódítja valaki, ha az érzelmek is meglódulnak. A színészvezetés is profi, minden mozdulat a helyén van: látványos André izgatott körben járása az első találkozáskor, vagy Marie gyors mozgása, Philippe indulatos nekilódulásai. Vagy amikor a feltámadó szerelmi és zenei mámorban Régine kézenfogva vezeti Andrét a négy hátsó oszlop körül. És egyszer sincs füst az előadásban, csodás!

© Kállai-Tóth Anett

A szereplők is kiválóak. Régine, Farkasréti Mária operaénekes telt és plasztikus szopránja, orgánumának gazdagon árnyalt tragikuma kiválóan megtestesíti szerepét. Sok bravúros részlet közül az egyik zenei csúcspont, egyben az egyik legmagasabb megszólalása a triste, a szomorúság kifejezése. Remek az elcsuklás, a visszatérő hangi probléma zenei megoldása, és persze a nagy szerelmi duett többször visszatérő gyönyörű, szomorkás dallamának előadása is.

© Kállai-Tóth Anett

Marie, a dél-koreai Je Ni Kim, az Armel egyik versenyszereplőjének barokk zenén iskolázott, kecses szopránja, és kiváló játéktudása a győzelmet jelentheti neki a versenyben. És remek megszólalásokat kapott a zeneszerzőtől: amikor pl. a családjáról énekel ellágyulva, vagy amikor a szerelmet hasonlítja össze Pikárdiában, ahol a szerelmes lányok „állandóan a hajukat fonnák”, hogy tessenek, és Párizsban, ahol csak a „puha fenék” számít. Zenei bravúr az is, hogy Marie szólama akkor emelkedik az egyik magassági és erőbeli csúcspontra, amikor szülőföldje nevét kiejti. Hiszen fiatalasszonyként csak a honvágy keltheti benne a visszavágyódás olyan szomorú érzését, mint a főszereplőben a múlt, fiatalság iránt.

© Kállai-Tóth Anett

Ódor Botond: André (tenor) és Sólyom-Nagy Máté: Philippe (bariton) a férfilélek dinamikus, törekvő, küzdő, sikerorientált oldalának megtestesítői. Mindkét énekes hangi adottsága, zenei és játéktudása egyaránt remekül hozza azt a tüzet és keménységet, amellyel szerepük szerint rámérik az utolsó csapásokat Régine sorsára.

© Kállai-Tóth Anett

A nemzetközi sikerek után ugyan nem trouvaille kimondani, de immár itthon is jó szívvel csatlakozhatunk a laudálók hadához: a Prima Donna mint opera, és magyar színrevitele egyaránt megérdemli teljes elismerésünket.