Szerző: Sokolowski Dániel
Aludni jó. Tényleg az? Olyankor is, ha azt a pszichoterápiában alkalmazott, mesterségesen generált álomban, a praxis kanapéján tesszük, elmerülve a múlt és jelen szövevényes lelki mechanizmusainak kicsit sem kívánatos útvesztőiben? S főként, ha a saját sorsunk mellett egy másik szelleme is kísért bennünket? S mindezt olyan mélyen, hogy fölébredni belőle kicsit sem tűnik reménytelennek.
Jon Fosse: Alvás, Pesti Magyar Színház – Fotó: Zsigmond László, fotó forrása: Pesti Magyar Színház
Nem éppen erre az álomra vágyik az ember, ám előfordulhat, hogy mégis belehajszolja magát. A Pesti Magyar Színház mutatta be Jon Fosse: Alvás c. darabját.
Fiatalság, bolondság, így kezdődik minden, de hogyan tovább? A kezdeti elemi, érzelmi állapot, mely csekélynek, már-már értéktelennek tűnik a jelenben, ám az élet sorainak legvégén magát az egykor volt életet, illetőleg annak lehetőségét testesíti meg. Ezzel a tanácstalan, ámde mégis biztató kontraszttal nyit az előadás.
Az Alvás, térben és időben egy helyben álló cselekménye négy fal között, egy bérház üres, sivár, élettelen nappalijában zajlik. Érkezik egy fiatal, még gyermektelen pár életük első lakásába. Pillanatnyi boldogság, elejtett szavak, mondatok, kevésbé öntudatos vallomások és bátor, felelőtlen ígéretek, nagy tervek hangzanak el az ismeretlen jövőre nézve. Sok-sok évvel később egy következő pár költözik ebbe a lakásba, akik már másra vágynak, együtt és külön-külön is.
Fontos szerepet kap az aláfestő zene, amely kezdetben egy kellemes hegedűszólónak tűnik, majd mikor már több mint egy órája (azaz a cselekményben több emberöltőnyi ideje) ugyanez szól, fájdalmassá és nyomasztóvá válik.
Az élet, melyet a karakterek élnek, nem boldog élet. Telnek a hónapok, az évszakok, s a tervek, a pillanatnyi boldogság elhalványul, a szerelem elhal, a gesztusok kényszercselekményekké változnak, amelyektől lehetetlen szabadulni. A döntések helyét átveszik a lassú, monoton, rabul ejtő mozdulatok, az egymás melletti elbeszélés és az üresség.
A tébolynak, elkeseredettségnek van egy olyan szintje, ahol megszűnik mindennemű progresszió. Vagy sosem volt, vagy kihalt az emberből. Ezt az állapotot vonultatja végig az előadás: a karakterek saját mocsarukban őrlődnek, a kölcsönhatás, mindennemű érdemi interakció fojtogató hiánya, az elszalasztott esély jellegű történések, és talán saját magunk felismerése. Ám ez kevés ahhoz, hogy bármit is tehessünk ellene, ez egy öngerjesztő és önbeteljesítő spirál, amelynek rabságában a lélek csak a padlóról bámulja kábultan a plafonon függő számtalan szürke emléket, nem tud hozzá fölkelni, nem tudja elérni akkor sem, ha képes lenne repülni, nem tudja a fekete, néma biciklit, konyhaszéket, babakocsit stb kiszínezni, életet adni neki, magához ölelni. Arra megvolt az esély a kezdetekkor, a fiatalságban, bolondságban, ahol még épp csak kezdődtek a rossz döntések, vagy éppen a döntésképtelenség. De az esély elmúlt, elbeszéltünk egymás mellett, a sors magától nem fordult jobbra, pedig bíztunk benne.
Hiányzik bárminemű konkrétum megjelenítése a történetben. Szereplőink általános karakterek, van személyiségük, de nincs foglalkozásuk / jellemük / véleményük, nem tudunk róluk semmit, archetipikus vonásokkal bírnak. Nem tudnak pontosan fogalmazni, érzelmeiket csak néha felböfögik, vagy világgá kiáltják, ám nem képesek akár a legkisebb tudatossággal megélni életük bármely percét. Jó férjként/ feleségként gondját viselik a másiknak, de nem a másikat, csak saját rutin reakcióikat és életük monotonitásának biztonságát féltik, és ez öröklődik tovább a következő generációban is. A szövegben, önkifejezésben sem hangzik el konkrétum, maguk sem tudják igazán, mit éreznek / gondolnak, a mondatok nincsenek befejezve, legtöbbször értelmetlenek, árvák, sorstalanok.
A díszlet szimbolikus, ám mintha hiányozna e szimbolikának a személyisége.
Jon Fosse: Alvás, Pesti Magyar Színház – Fotó: Zsigmond László, fotó forrása: Pesti Magyar Színház
A darab nem mutatja be az okot, mint olyat, nem a jellemre fókuszál, sokkal inkább a jelenségre, a nem is annyira örökletes, mint inkább elterjedt reménytelenségre, és magányra.
A darab magára hagyja a nézőt, s talán burkoltan fölteszi a kérdést: félsz a magánytól? Netán magadra ismersz? S ha már kérdést, üzenetet is megfogalmazhat: töltsd meg az életed élettel! Azzal az élettel, ami ott van minden tárgyban, amelyhez hozzáérsz, minden emberben, akivel kapcsolatot teremtesz, és minden döntésedben, amelyet hozol. Társadalmi és individuális mondanivaló is ez, hasonló szerepekbe vagyunk kényszerítve, ám minden ember, minden élethelyzet és esély egyedüli és megismételhetetlen. Tényleg az? Talán ez az előadás fő kérdése.
A darab egy zavaros és mély lélekutazás, fakultatív pszichoterápia, mely kijelentő módban ad elő. Nem kérdez, nem provokál, nem szólít meg, nyers erővel és profi, átütő színészi játékkal tartja ebben az álomban a nézőt, amelyből – valljuk be, a legjobb felébredni.
Van hát megoldás az ébredést követően? Az Alvás után talán kiderül.
Jon Fosse: Alvás, Pesti Magyar Színház
Következő előadások: 2017. április 18., 25., május 3., 10., 23.
Az előadást 16 éven felüli nézőknek ajánlják!